Két házaspár, két társadalmi osztály találkozása jelenik meg a Szolnoki Szigligeti Színház Színműhelyének színpadán. A Yasmina Reza Az öldöklés Istene című színművének előadásán Véronique Houllié (Radó Denise) és Michel Houllié (Molnár László) az áldozat szülei, az alsó középosztályt képviselik, Annette Reille (Molnár Nikolett) és Alain Reille (Barabás Botond) az elkövető szülei, a felső középosztályt. A humor forrása egyrészt a két réteg ütköztetése, másrészt az, hogy tulajdonképpen egyik sem különb a másiknál. Az öldöklés istene senkit sem kímél; előbújik a nejlonharisnyák meg az Armani öltönyök mögül is.
Hatalmas tükörfelülettel találjuk szembe magunkat a nézőtérre beülve. Saját arcunkat és a többi, feszülten várakozó embert látjuk, mintha egy dobozban lennénk összezárva. A díszlettervezői fogás önreflexióra kényszerít, egyben az önmagunkkal való számvetés szükségességének elővételezése. A történet egyetlen helyszínen, Houllié-ék lakásában játszódik. A falon elmosódó tájképnyomatok, a polcokon könyvek. Véronique művészeti albumokat gyűjt, és egy könyv társszerzője. Eklektikus, IKEA-s jellegű, de alapvetően kellemes miliő. Tiszta, tágas, otthonos térben vitatkoznak azon, vajon a jegyzőkönyvbe belekerüljön-e, hogy a fiú arcát maradandóan elcsúfította az incidens.
Még nem szabadult el a pokol: Radó Denise, Molnár Nikolett, Barabás Botond és Molnár László
Houllié-ék pitével kínálják Reille-éket. A piteevős jelenetben már enyhén megcsap az ösztönök szele. Alain félrevonul telefonálni, közben hangosan csámcsog, és teli szájjal beszél. A telefonhívások egyre sűrűsödnek, megtudjuk, hogy Alain egy gyógyszercég ügyvédje, próbálja eltussolni, hogy a gyógyszernek súlyos mellékhatásai lehetnek. Megüti a fülemet egy mondat: „Nehogy már az áldozatok mellé álljunk.” Kiderül, hogy Michel Houllié édesanyja is azt a gyógyszert szedi.
Míg Alain semmiért nem érzi felelősnek magát, és fiát vadembernek nevezi, Véronique azt mondja, bízzunk a kultúra béketeremtő erejében. Barabás Botond bravúrosan alakítja a nyegle sznobot, aki, ha nem látják, berúgja az asztal alá a pitedarabokat. A munkájának él, és nem veszi komolyan azt sem, hogy felesége rosszul van. Annette lehányja a művészeti albumokat, Véronique menti a menthetőt, letörölgeti és Versacé parfümmel fújja be őket. A „kakaskám”, zokogja, Kokoschkát siratva. A kultúra kétségbeesett mentése közben megfeledkezik minden másról. A lehányás aktusa pedig érezteti, hogy a kultúrának itt már semmi jelentősége nincs. Alain Vauvaunak hívja feleségét, akinél még mindig fontosabb az „ügy”. Michel empátiája sajátos módon nyilvánul meg: ő is hányásrohamot kap. Perceken keresztül öklendeznek, hánynak a színpadon, egymással versengve a vödörért. (Ebből talán kicsit kevesebb is elég lett volna.) Ekkor kinyitják az ablakot, megszűnik a színészeket és a nézőket elválasztó fal. Eddig kívülállók voltunk, most testközelbe kerülünk.
A darab a helyzetkomikum csúcsra járatása. Egyetlen felesleges mondat sincs benne, a cselekmény sűrű, mégsem válik sem elkapkodottá, sem nehézkessé. A színészek a gesztusaikkal is mesteri módon játszanak, Molnár László (Michel) mimikája különösen emlékezetes. Ha kizárólag az ő arcát figyelnénk, sem tudnánk abbahagyni a nevetést. Szintén felejthetetlen Radó Denise (Véronique) játéka, mely a produkció egyik sarokköve.
Jellemző az is, hogy egy hörcsögön robban ki az első, igazán hangos szóváltás. Michel utcára dobta kislánya házi kedvencét, mert fél, iszonyodik mindentől, ami a földön kúszik-mászik. Retteg, ő, aki leterítette a nála nagyobb srácot. Annette – Michelt gyilkosnak nevezve – az állat védelmére kel. Elképzelhetjük a magára maradt hörcsögöt, amint remegő bajusszal várja, hogy érte jöjjenek, mielőtt felfalná egy macska.
Minden elromlott? Barabás Botond, Radó Denise, Molnár Nikolett, Molnár László
Az öldöklés Istene volt első élményem a szolnoki Szigligeti Színházban. Yasmine Reza darabjának sztoriját ismertem Roman Polanski – nem akármilyen szereplőgárdát felvonultató (Kate Winslet, Jodie Foster, Christoph Waltz, John C. Reilly) – filmjéből. Reza merész, olykor elképesztő humorát az egész világon csodálják. Persze tudom, egy mozit és egy színházi darabot felesleges összehasonlítani. Mégis bevallom, nekem Sorin Militaru, a magyar nyelvterületen is sokat foglalkoztatott román rendező előadása jobban tetszett, mint a Polanski-film. Megkímélt az üresjáratoktól. Cristian Marin díszlettervezői munkája pedig kitűnően megteremtette a történet vizuális kereteit.
Nem szorul elvont magyarázatokra Az öldöklés Istene. Kézzel foghatóan ábrázolja az emberi természetet. Bohózat az ember állati oldaláról. Meg persze a társadalmi különbözőségek, úri huncutságok paródiája is. Kiszolgáltatott hörcsög voltunk szomorú tudomásulvétele. Is. Nagyszerű színészi teljesítmények együttese. Emberketrec, amelyből nincs kiút. Vetkőzőshow, ahol ruhák helyett a kultúra foszlik le a szereplőkről, apránként, mint a hagymáról a héja.
Borítókép: Jelenet Az öldöklés Istene előadásából - Radó Denise, Molnár Nikolett, Barabás Botond, Molnár László Fotók: Szigligeti Színház
