Miként született a dokumentumfilm ötlete?
Nyolcvanadik születésnapomon vetődött fel a gondolat, hogy filmet kellene készíteni az eddigi pályafutásomról. Hosszas előkészítés után sikerült elindítani a munkát a Nemzeti Filmintézet támogatásával, a rendező Petrovics Eszter lett. Mivel a pályám során — Afrika kivételével — bejárhattam az egész világot,
minden helyszínre nem tudtunk eljutni, így maradtunk négy, számomra kedves operaház bemutatása mellett, és kiegészítettük számos rendelkezésre álló felvétellel. A filmnek a Magyar Állami Operaház adja a keretét, a dalszínházzal kezdődik és ott fejeződik be.
Egy életút elmesélésénél elengedhetetlen a kronologikus feldolgozás, azonban a rendező mindig beleszővi a jelent, azt, hogy éppen hol vagyok, mit csinálok, mi foglalkoztat. Két síkon játszódik a történet: miközben pályám legfontosabb pillanatait vesszük sorra, megmutathatom magam tanárként, emberként, lám, ez vagyok én, honnan indultam és hová érkeztem.
A film címe: A szenvedély hangja – Marton Éva operaénekesnő portréja két felvonásban. Hogyan látja, mi mindent köszönhet a szenvedélynek?
Férjem érdeme a film címe, ő találta ki, miután olvasta egy kritikusom írását. Ő így fogalmazott: „A Teremtőtől csodálatos, mindent elsöprő, általa kiművelt énekhangot kapott, de nagyszerűsége abban is rejlik, hogy a színpadon már nem Marton Éva, hanem azzá a személyiséggé alakul, amit a darab kíván, éli az életét. Képes arra, hogy szenvedélyes hangjával megmutassa a szerep legmélyebb rejtelmeit.”
Fotó: Gordon Eszter
1978-ban debütáltam a milánói Scalában, s nemcsak a színházban léptem fel először, hanem A trubadúr Leonóráját is első alkalommal énekelhettem. Nagy bátorság kellett hozzá, de nekem soha nem jutott eszembe előadás előtt, hogy esetleg nem sikerül. Rengeteget dolgoztam érte, ezért hittem benne, hogy az eredmény nem marad el. Székely Éva híres úszónőnk azt vallotta: „ha jól felkészült az olimpiára, akkor meg kell nyernie!” Ugyanaz az „alagúteffektus” alakult ki bennem is. Ahogyan ő ki tudta zárni felkészülésénél annak idején a háború borzalmait, ugyanígy zárom ki magam is mindig a külvilágot. A fellépéseknél csak a darab létezik számomra, kettesben maradok a szereppel.
Kétszer nyolcvan percben mi minden mutatható meg az életműből?
Nem akar vállalkozni a film a teljes pálya bemutatására, nem is volna lehetséges, hiszen annyi mindent csináltam! Mégis, a karrieremet alakító és előre vivő helyzetek, lehetőségek, a természetem könnyű vagy akár nehéz oldalának bemutatása, úgy vélem, teljes képet fest rólam. Bepillantást enged abba a rengeteg munkába, boldogságba, elszántságba és lemondásba is, amellyel hol így, hol úgy tud megbirkózni az ember.
Ebbe a karrierbe beletartozik a tanítás is.
János Pál pápa utolsó óráiban, 2005. április 2-án a televízió előtt virrasztottunk a férjemmel. Tiszteltük, szerettük, s utolsó szavait – segui me, kövess engem – nem fogom elfelejteni soha. Ezek a szavak adták nekem az utolsó lökést, hogy hazajöjjek és elfogadjam a Zeneakadémia akkori rektorának, Batta Andrásnak a felkérését.
A kör bezárult, visszatértem oda, ahonnan elindultam, az alma materhez, a Zeneakadémiához és most már professzorként abban a teremben tanítok, ahol annak idején én tanultam, izgultam, vizsgáztam, ahol mindaz történt, ami a legnagyobb hatással volt a későbbi életemre.
Amióta tanítok, a művészi hitvallásom is megváltozott. Pályám első szakaszában Tosca imájának gyönyörű kezdősora volt az ars poeticám: Vissi d’arte, vissi d’amore – A művészetnek és a szerelemnek éltem. Pályám zenitjén úgy gondoltam: ha nekem sikerült, nektek is sikerülhet, most pedig Kundry szavait vallom a Parsifalból: Dienen, dienen – szolgálni, szolgálni.
Miként tekint vissza a pályájára?
Az operaénekesi és énektanári diplomát 1968-ban szereztem meg a Zeneakadémián. Kiváló tanáraim annyi hasznos útravalót adtak, hogy felkészültségem terén később szégyenkezés nélkül vehettem fel a versenyt külföldi kollégáimmal. Felvértezetten indulhattam a sok-sok felejthetetlen, kemény „csatába”, annak érdekében, hogy megálmodott karrieremet befussam. Világszínvonalon akartam megfelelni a hivatásomnak az egyetemes és a magyar zenekultúra szolgálatában.
Kevés operaénekesnek adatott meg az, ami nekem, hogy pályafutásom során a barokktól kezdve Mozarton, Beethovenen át eljussak Puccini és Verdi zenei világába, megismerhessem, tolmácsolhassam Richard Strauss és Wagner lenyűgöző alkotásait. És ne hagyjuk ki a verismót sem, azokban a művekben ugyancsak otthon éreztem magam, Bartók Béla és a modern zeneszerzők műveiről, dalokról és zenekari darabokról már nem is beszélve. Negyvenhárom éves énekesi pályafutással a hátam mögött nyugodtan mondhatom, elértem, amit terveztem, nem hoztam szégyent a tanáraimra, a hazámra és nem maradtam adósa jótevőmnek sem.
Milyen bejátszások idézik vissza a filmben ezt a kivételes karriert?
Helyet kapott a filmben az összes olyan fellelhető előadásfelvétel, mely valóban pályám fontos állomása.
A korai Mozart-szerepek, a fordulópontot jelentő bécsi Tosca, a MET-es Wagner- és a nagy Strauss-szerepek mind-mind láthatók, hogy csak az emblematikusakat emeljem ki.
S megjelennek a számomra kedves városok: a budapesti kezdet után négy évvel a németországi Frankfurt am Mainba szerződtem és ott építettem föl a jövőmet, a nemzetközi karrieremet. Már 1973-ban a bécsi Staatsoperben debütáltam, ahol számos premiert, így többek között Elektrát, Giocondát, Turandotot énekeltem. Idővel az opera örökös tagja lettem. Barcelona szerelem volt első látásra és hangra, s huszonöt éven keresztül semmi sem változott. Rengeteget énekeltem ott, s a hűség jeleként kaptam meg az arany medáljukat. A várost, az embereket örökre a szívembe zártam. Mikor hazajöttem, úgy döntöttem, hogy a pályámat ott, ahol kezdtem, az Ybl-palotában, magyar operával fejezem be.
Számos neves partnere közül megjelenik a filmben Plácido Domingo és José Carreras is.
Életem során a legnagyobb énekesekkel, karmesterekkel és rendezőkkel dolgozhattam együtt. Ebből kiemelkedik ez a két tenorista, akikkel sokat és sokszor énekeltem, például Turandotként velük arattam a legnagyobb sikereimet, így öröm számomra, hogy ők is megszólalnak a filmben. A szenvedély hangja díszbemutatója május 15-én lesz az Uránia Filmszínházban, s a tervek szerint ősszel láthatják majd a televíziónézők.
A Bartók Rádió Az Év életműdíjasa címet ítélte idén Önnek. Különleges a kapcsolata a rádióadóval és magával a névadóval…
Mindig jó volt a kapcsolatom a Bartók Rádióval, de az utóbbi években ez még szorosabbá vált, miután egy Lemezelő-adást követően a műsorvezető, Madarász Zsolt pártfogolta férjem elképzelését, hogy hozzunk létre egy sorozatot: Marton Éva pályafutása live felvételek tükrében. A gondolatot a csatorna vezetősége is támogatta. Így tizennyolc kilencvenperces adás született, maradandó emlékként. A férjem hosszú évek munkájával állította össze kétszázötvenkilenc élő előadásomat, koncertemet, néhány interjúmat, Dvorák Zsuzsa hangmérnök segítségével digitalizáltatta, s az összeállítást a Bartók Rádió rendelkezésére bocsátotta.
Bartók Béláról pedig csak a legnagyobb elragadtatással tudok beszélni. Emberi karaktere olyan tiszta volt, mint maga a természet, amelyért egész életében rajongott, és ahol igazán otthon érezte magát. Ez a természetközeliség, tisztaság a műveiből is áradt. Sokszor kelthettem életre A kékszakállú herceg vára Juditját… Megtisztelő volt számomra, amikor a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesültem. A kitüntetés átvételekor eszembe jutott a Bartók-poszter kamaszkori szobám falán. Más fiataloknál filmszínészek vagy a könnyűzene sztárjai sorakoztak, nekem már akkor is Bartók Béla volt az eszményképem.
Nyitókép: A szenvedély hangja című portréfilm forgatásán
Fotó: Gordon Eszter
