A Vígszínház századik születésnapján, az ünnepi előadáson a bejáratnál fogadta a közönséget, a jegyszedőt „helyettesítette”, olyan volt, mint egy diáklány, alig változott azóta, hogy majd’ harminc éve, még főiskolásként először lépett a Víg színpadára a Néma leventében Carlottaként. És a tétova kérdésre: Hát te mit csinálsz itt?, gyorsan, nevetve válaszolt: Játszom, csak így ne maradjak, nehogy valakinek megtetszem ebben a szerepben, és itt felejtsen…

Nevetve mondta, de a csipetnyi irónia nem volt véletlen, akkortájt már kénytelen volt megtapasztalni, milyen kiszámíthatatlan a színészsors, milyen kiszolgáltatott a színész. Pályája, élete nemcsak a tehetségtől függ. Sztereotípia, hogy legalább annyi, ha nem több szerencse is kell hozzá, mint tehetség, színészi útja sokszor attól függ, kap-e alkalmat, lehetőséget arra, hogy megmutassa, mit tud, mások hite, bizalma viszi előre a színészt. És ez a mások legtöbbször a rendezőt, a színházat jelenti.

Venczel Vera ötvenhárom évig volt a Vígszínház társulatának tagja
Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház
 
Talán senki nem kérdezte meg tőle, ha nem veszik fel a főiskolára, vajon milyen út vár rá, hiszen olyan természetesen érkezett, és olyan tisztának, simának tűnt minden. Azonnal bekerült a színinövendékek közé, ráadásul az egyik legavatottabb színészpedagógus, Pártos Géza osztályába. Úgy mesélték, Várkonyi Zoltán már a felvételijén, amikor Sen Te monológját mondta, felfigyelt rá, akkor még nem szólt semmit, de aztán jött az első hívás a Néma leventébe, és a nagy filmszerepek, a Kárpáthy Zoltán Szentirmay Katinkája, az Egri csillagok Vicuskája, majd Ágika a Tótékból született Isten hozta, őrnagy úr! című Fábri-filmben, amelyek egyszeriben ismertté és feledhetetlenné tették a főiskolás Venczel Verát. És bár lelke mélyén talán arra gondolt, Pártos Gézát követi a Madách Színházba, Várkonyinak nem lehetett ellenállni. Nem is lett volna szabad, hiszen ami azután következett, gyönyörű volt. Az első igazi színpadi szerep, a kamaszlány A nyárban, Weingarten megfoghatatlan szépségű költői groteszkjében. Várkonyi át tudta adni fantasztikus hitét színészeinek, röpítette, vitte őket.

És Venczel Verának erre szüksége is volt, ő valóban a közös munkában tudott kiteljesedni. Minden sikere ellenére alázatos, halk szavú maradt, nem törtetett és nem kért, követelt szerepet, de mindig tisztán, pontosan megfogalmazta, amit ráosztottak. És akkor sem méltatlankodott, amikor színházában egyre inkább háttérbe szorult. Már nem volt Várkonyi, aki mindig színészben gondolkodott, s akik közvetlenül utána jöttek, bármilyen jeles rendezők voltak is, színészeikre nem figyeltek.

Akkor kellett volna elmagyarázni, ne a régi naivát lássák benne, ne a romantikus kislányt, csak azért, mert törékeny alkata még mindig ezt a karaktert sugallja, akkor kellett volna hátat fordítani a Vígszínháznak? Venczel Vera másként gondolta. Valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan, semmiképpen sem beletörődő, inkább megértő hűség kötötte a Vígszínházhoz.

Egyszer egy interjúban, amikor arról faggattam, mit gondol, mi lehet az oka, hogy nem kap megfelelő feladatot, miért nem gondolkodik benne még az a Marton László sem, akinek főiskolai vizsgarendezését, Szép Ernő Májusát úgy vitte sikerre tüneményesen ironikus szerepformálásával az ugyancsak főiskolás Venczel Vera, hogy Martont utána szerződtette a Vígszínház, csak annyit mondott: tőle kellene megkérdezni…

A színésznő egyetlen, halvány rossz szót sem akart mondani.

Hogy közben elmentek mellette szerepek? Erről viszont azt gondolta, nem érdemes ezen rágódni, azok a szerepek, amelyek meg kell, hogy találják, biztosan meg is találják. S hogy ez mennyire így van, mutatta egy beugrása, amikor megbetegedett kolléganője szerepét vette át hirtelen a Pillantás a hídról előadásában, s nemcsak megmentette az előadást, de azt is megmutatta, alkalmas érett női alakok eljátszására.

Az a színésznő volt, aki minden szerepben megtalálta a szépet, a fontosat, minden szerepnek tudott örülni, amikor a Macskajátékban minden logikusan adódó elképzelés ellenére nem Egérkét játszatta vele színháza, hanem Orbánné hideg, szikár lányát, alakítása akkor is hibátlan volt.

A Vígszínházban várakozással eltelt évek sem voltak talán hiábavalók. Venczel Vera nem ült tétlenül, valamennyire kárpótolták más színházak, a Merlinben Claudel Az angyali üdvözletében az anya szerepét játszotta. Egy kevésbé sikerült, de a színésznő szempontjából fontos Peer Gynt produkcióban Aase anyót.

Aztán magával ragadta Zsótér Sándor művészete. Zsótér megtalálta Venczel Verában azt a fegyelmezett, józan, elemző, belülről figyelő, mélyen intellektuális színésznőt, aki, ha játszik, teljes életet tud élni a színpadon. A Búcsúszimfóniával kezdődött, Esterházy Péter darabjával, aztán jött A kék madár, A kaukázusi krétakör Énekese és a többi közös munka. Sokan döbbent értetlenkedéssel mondták, Zsótér újra felfedezte, pedig a rendező csak megértette, micsoda játékos képesség rejlik a színésznőben, milyen teljességgel tud élni a színpadon. Semmi mást nem kell tenni, mint gondolkodni benne, mint megtalálni azokat a szerepeket, amelyekben megmutathatja önmagát, azt az arcát, amelyet mindig elfogadott, amikor sugárzóan szép fiatal volt, és azt is, ahogyan drámaian idősödött.

A Vörös Oroszlán lélekvándorlásában a Vígszínház stúdiószínpadán  Fotó: Vígszínház
 
És talán igaza volt, amikor várt. A Vígszínház újra színpadra hívta, immár nemcsak a Zsótér rendezte előadásokban, hanem jó néhány más szerepben is, akadt közöttük egészen apró és nagyobb is, Venczel Vera hittel és tudással játszott. Talán az utolsó volt a Hamlet második sírásója, alig néhány szót szólt, de ahogy figyelte, hallgatta a másikat, abban olyan színészi alázat, méltóság és bölcsesség volt, amilyet ritkán látunk.

Születésnapján, márciusban köszöntőként a Vígszínház az eSzínház műsorába emelte monodrámáját; Szepes Mária A Vörös Oroszlán misztériumát mondta, élte, létezte fekete-vörösben. Venczel Vera akkor még arról beszélt, talán egyszer újra játszani fogja, mert, ahogy mondta, ez az előadás igazán a közönség együtt lélegzésével teljes. Ám az élet nem így döntött, a Vörös Oroszlán életelixírje már nem segített.

 

Borítókép: Venczel Vera a Monokli előadásában a Pesti Színházban, 2012

Fotó: Kollányi Péter/MTI