Húsz éve annak, hogy a tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtájként a világörökség része lett. Ünnepi pillanat volt a Világörökség Bizottság buda-pesti ülésén a nyolcadik magyar helyszín kihirdetése. Nemcsak rangot, hanem felelősséget is jelentett.

Az őstermelői piacokat Budapesten, s a föld másik oldalán, a Fülöp-szigeteki Cebuban is a „modernizáció” fenyegeti: az ingatlanfejlesztők szürke bevásárlóközpontokká alakítanák őket, azt szüntetve meg, ami a legnagyobb vonzerejük: a közvetlenséget, személyességet, s persze az olcsó árakat.

Valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján történt. Egyik megyei székhelyen járva szembe találtam magam a zsinagóga épületével. Kérdeztem kalauzomtól, a tanácselnöktől, mi a jelenlegi funkciója. Göngyölegraktár – volt a válasz.

A két elhagyatott, látszólag pusztulásra ítélt földszintes házat díszes, vasrácsos kerítés kötötte össze, mögötte az elvadult kert hátsó részéből egy vakolatát vesztett, kupolás épület pártázatos vártornyai igyekeztek magukra vonni a tekintetet.

Vadgesztenye pattan a kövön, odébb ugrik. A hangból ítélve megrepedt a héja. Barna mókus mozdul egy ágon. Szélsebesen száguld a fa törzsén, a földön a barna golyóbishoz szökell, szájába kapja, és már itt sincs e serény élő lakója a holtak kertjének.

Valaha műemlékek voltak, mára csak megfakult fotó, tervrajz őrzi emléküket. Hiányuk, a helyükre emelt modern épületek sok esetben ma is tájsebként jelentkeznek a városképben, egyfajta sosem múló műemlékvédelmi „fantomfájdalomként” lüktetnek.

Újtelek főutcáján áll egy öreg harangláb. Hogy minden délben és este megszólaljon a harang, arról a szomszédban lakó Örzse néni gondoskodik. Minden bizonnyal ő az ország egyik utolsó harangozója.

Az elszálló áramárak a vállalkozások és a háztartások részéről is robbanásszerűen megnövelték a napelemek iránti igényt, miközben a kormány műszaki és pénzügyi okokból is éppen a folyamat lassítására kényszerül. A kötelező áramátvétel felfüggesztése satufék a piacnak.

A Petőfi 200 emlékév keretében történelmi emlékhellyé avatták a költő szülőházát Kiskőrösön. A Nemzeti Örökség Intézete gondozásában jelenleg huszonegy nemzeti és hatvan sztélével, emlékoszloppal jelölt történelmi emlékhely van Magyarországon.

Élhető örökség – Népi építészeti konferencia címmel rendezett utazókonferenciát a Népi Építészeti Programot 2018 óta a magyar kormány megbízásából és finanszírozásából szervező Teleki László Alapítvány. A cél a Sokorói-, azaz Pannonhalmi-dombság volt.

Kocsér község határában dacol az idővel a Kutyakaparó csárda, ahol százhetvenöt évvel ezelőtt született verse bizonyságaként Petőfi Sándor is járt. Bár az épület ennyi idő alatt sokat változott, továbbra is „kivül-belül” szomorú maradt.

Ötödik alkalommal rendez nemzetközi műemlékes konferenciát október 21–22-én a Pécsi Tudományegyetem és a Károlyi József Alapítvány. Az Európai műemlékvédelmi tendenciák, különös tekintettel a Kárpát-medence színhelye a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély.

A santiagói zarándokhivatal kérdőíve rákérdez az indulás motivációira, de mindenki megkapja az oklevelét, az is, aki teljesítménytúrára jött, és az is, aki vallási célból indult el. Azt gondolom, aki végigjárja az utat, az mindenképpen keres valamit. Önmagát, Istent, választ a kérdéseire, vigaszt vagy feloldozást, mindegy is.

A Patagonia a világ első vállalata, amely éves bevételének 1 százalékát a természeti környezet megőrzésére és helyreállítására fordította. A cég eddig is meglepő kutatásokat támogatott, olyanokat, amelyek végkimenetele egy ruházati márka számára már-már hazardírozásnak is tekinthető.

Kaptam a figyelmeztetést még itthon, Budapesten, az indulás előtt. Akkor nem ezek a furcsa jóslatok, érthetetlen félmondatok érdekeltek, hanem az előkészületek, leginkább az, hogyan szedem ki magam az itthoni mókuskerékből erre az időre.

Nem szeretném szépíteni, a ma felnövő generációnak kiürülőben van a fantáziája – Platthy Istvánnal, a Csontváry Képzőművészeti Stúdió Egyesület vezetőjével beszélgettünk.

Manapság, amikor – persze nem járványos időszakban – egy hazai hétvégi turisztikai programnak már adriai „csobbanó hétvégével” vagy háromnapos dublini weekenddel kell versenyeznie, már aligha elegendő az arra érdemes értékek bemutatása.

A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum nemrégiben megnyílt új állandó kiállítása, az Egy város ezer arca fókuszpontok köré építi fel a város történetét a reformkortól a rendszerváltásig. Tárlatvezetőm Ringer István, az intézmény igazgatója, a kiállítás kurátora volt.

Falusi templom, díszes kastély, városképet meghatározó házak – a múltról beszélnek, a jelenről szólnak, sokszor csak fotókról ismerősek. Az építészettel együtt élünk. Mit jelent annak, aki évtizedek óta épületeket fényképez? Hack Róberttel beszélgetünk.

Másfél százada kezdte meg munkáját a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Az intézményes magyar műemlékvédelem históriájára és az azt megelőző időkre is emlékezik az Évszázadok öröksége – A magyar műemlékvédelem 150 éve című kiállítás.

Jó ideje üldögélt már az óbudai Fő tér padján. Krúdy Gyulának gondoltam, ahogy ott fröccsözött. Előtte kis asztalka, rajta bor és szóda. Bizonyosan Krúdy-fröccsöt ivott, kilenc rész bor, egy rész szóda. És nézelődött. A Zichy-kastélyt figyelte.

Aki a múlt század második felében elvetődött a rövid és szűk Rumbach Sebestyén utcába, és fölpillantott egy palánkkal eltorlaszolt, pusztuló épületre, netán kellően tájékozott volt az építészettörténetben, azonnal megjegyezte, ha Bécsben állna…

Tízből kilencen alaposan melléböknének egy vaktérképen Nagyrábét keresve, aki azonban látta már a Mezőgazdasági Hagyományok Gyűjteményét, az nemcsak sok elfeledett szóval ismerkedhet meg, de egyhamar nem felejti el sem a települést, sem az alapító Ványai Gusztávot.