Példaképekből él az ember, személyes és szakmai vonatkozásban egyaránt. Sokszor nem is tudatosan, de tevékenységének, véleményalkotásának, döntéseinek mélyén mindig jelen vannak, és segítik, hogy ne tévedjen. Entz Géza professzor, művészettörténész, tudós, az egykori Országos Műemléki Felügyelőség tudományos osztályának vezetője és még annyi minden más – a felejthetetlen Géza, ahogy mindnyájan szólíthattuk – e példaképek közé tartozott, és tartozik még ma is. Kezdetben egyoldalú és távoli ismeretségünk régen indult: idősebb bátyám Római régiségek című gimnáziumi tankönyvét (akkor még ilyen is volt) kisiskolás koromban megtalálva szinte kisajátítottam. Fölfedeztem magamnak a római kort, egyáltalán az épített világot, a művészetet, mindazt, ami régen készült és mégis hozzánk tartozik, tehát szükséges védeni, dolgozni érte, másokkal is megértetni és megismertetni.

Entz Géza dolgozóasztalánál 

 

Hogy létezik olyan intézmény, ahol efféle tevékenység folyik, a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, az Építészettörténeti Tanszéken derült ki. Fakultatív tárgyként Gerő László ismertetett meg bennünket a műemlékvédelemmel, a varsói Óváros problematikájától kezdve Irakig és a budai Várig, melyet a tanár úrral alaposan bejártunk. A lovagteremből akkor még csak a középső, földszinttől induló hatalmas oszlop állt… Szóba került az Országos Műemléki Felügyelőség, az ott végzett munka és személyiségei. Entz Géza nevét is ekkor hallottam.

Diplomatervemet az Építészettörténeti Tanszéken készítettem, melyhez szükséges volt a valóságban is megismerni a nagy tekintélyű Országos Műemléki Felügyelőséget, illetve tervtárát, gyűjteményeit. Úgy tekintettem föl a Dísz téri ablakokra, mintha az Olümposz ormai lennének, ahova fel sem lehet jutni – remegő lábakkal léptem be a kapun.

Szigorló építészhallgatóként a kötelező egy hónapos szakmai gyakorlatot is sikerült ott töltenem, így több tervtanácsi megbeszélést hallgathattam végig. Micsoda feladatokról és milyen testülettel! Egy alkalommal a ráckevei Savoyai-kastély is téma volt, tervezője Rados Jenő építészprofesszor, a hozzászólók között Voit Pál, Horler Miklós, Gerő László, Entz Géza... Elszoruló torokkal, kikerekedett szemmel figyeltem mindazt, ami történik, kik mit mondanak, és hogyan! Entz Gézának bemutattak, én azonban hosszabb ideig azt gondoltam, hogy ilyen nagy ember – ezúttal nem magas termetére gondoltam – hogyan is emlékezhet ilyesmire.

Az egyetem befejezésekor, a kötelező kivitelezési gyakorlat után a Budapesti Városépítési Tervezőintézet Műemléki Szakosztályára kerültem, jó iskola volt, és főként összehozott a gyakorlatban Aquincummal, a római korral. A megbízást a főváros adta saját intézményének, így Hajnóczi Gyula konzulensként vett részt a munkában, melyet érthetően számos szakmai fórum vitatott meg.

A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága előtt még ketten mutattuk be Aquincum távlati tervét, de az Építőművész Szövetség Műemléki Albizottsága előtt már egyedül álltam, megilletődötten. (Hajnóczi Gyula akkor Núbiában volt, az Asszuáni-gát építésével kapcsolatos műemlékmentési munkák résztvevőjeként.) A romterületről rajzolt két méter hosszú távlati kép jelentette számomra – a kisebbek mellett – a támogató hátteret,

de a bizottság véleménye, a kialakult vita, s a helytállni igyekvés ebben, ma sem feledhető számomra. A feladat a második világháború után, évtizedek óta akkor fogalmazódott meg először. Mindenki beszélt, sokat, nagy tudományú, nagy tekintélyű személyek véleménye hangzott el egymással versengve, a konklúziók, ellentmondások és javaslatok sokfélesége próbára tette a huszonéves tervező állóképességét. Máig emlékezetes marad számomra a testületben helyet foglaló Entz Géza nyugodt figyelme, érdeklődő kérdései, támogató megállapításai. Biztató jelenléte és részvétele a témával, a kritikus helyzetben lévő polgárvárosi romterülettel kapcsolatos gondolatmenetben a tervező valódi segítségére szolgált.

László Gyula rajza, 1968

 

Két évre rá sikerült az Országos Műemléki Felügyelőség Tervezési Osztályára kerülnöm. Ahogy mondják, madarat lehetett volna velem fogatni, és a Dísz téri épület lépcsőházában összetalálkozva, természetesen ismét bemutatkoztam Entz Gézának. Nagyot nevetett, és azt mondta: kedves Ági, én már jól ismerem magát! Ezzel valójában feloldotta a fiatal kollégának a hely túlzott tiszteletéből eredő zavarát, feszültségét. Mindig mindenkinek a rendelkezésére állt, elérhető, megközelíthető volt, mindent meg lehetett vele beszélni.

A másikra figyelés, a rendkívüli érdeklődés – látszott, hogy számára ugyanolyan fontos, amit hall, mint annak, aki mondja –, az elhangzott probléma komoly átgondolása és végtelen segítőkészség jellemezte.

Tervtanácsok később is szép számmal voltak. Emlékszem, hogy egyik legkedvesebb munkám, a zalaszentmihályfai román kori templom helyre-
állítási terveinek bemutatására éppen Géza hivatali szobájában került sor. A nagyon megviselt Árpád-kori templomról kiderült, hogy valójában különleges térhatású falusi westwerk, nyugati tornya a hajó tömbjével – geometriai meghatározással – „áthatásban” van, létrehozva így az impozáns megjelenésű nyugati belső homlokzatot a kegyúri karzattal. Persze ezért sok mindent kellett tennie régésznek, építésznek egyaránt. Valter Ilonával első közös munkánk volt, melyet egyikünk sem felejt el. Entz Gézának a Műemlékvédelem folyóiratban megjelent, A műemlékvédelem kibontakozása és fejlődése című írása valójában arról is szól, ahogyan ezért a korábban nem sokat mutató középkori falusi templomért mindent beleadva dolgoztunk. Soha nem felejthető öröm, amikor Mórocz László restaurátor vizsgálata és a szerencsés véletlen következtében az arcus triumphalis fölött, ha töredékesen is, de láthatóvá vált a feketével festett eredeti felirat második sora: „…Hoc Templ. Sancti Michaeli Arch… Dicat.”

Megállapítása a XX. század műemlékvédelméről, mely szerint az „legalább annyira gyakorlati, az élettel közvetlen kapcsolatban álló feladatot jelent, mint kulturális tevékenységet”, éppúgy érvényes ma, negyvennyolc év múltán – a XXI. században –, mint amikor Entz Géza papírra vetette. Beszél természetesen a feladat tudományos oldaláról is. Mondván,

„arra törekszik, hogy a valóságot, mégpedig a teljes és bizonyítható valóságot tárja fel, mert csak ilyen alapon lehetséges a műemlék hiteles, a történeti fejlődést híven visszatükröző megóvása és helyreállítása.”

Más szempontokat is kiemel: „Gondolok itt a műszaki követelményekre, hiszen a műemlék egyszersmind műszaki szerkezet is.”

E sorok műemlékes-építész írója hálás meghatottsággal idézi sorait. Mert volt valaki, aki ezeket az igazságokat valamikor ennyire egyszerűen végig-
gondolta. És a konklúzió: „Mindezeknek az …egybehangolásával kell elérni azt a komplex célt, amelyet a …műemlékvédelem a szakmának is és a társadalomnak is nyújtani akar és tud.” A cél meglenne ma is, de a megvalósult eredmények némelyike igen aggasztó, nem a fent mondottak iránymutatását követi. Az Entz Géza által kitűzött komplex cél elérése olyan összetett tevékenységet igényel, melynek gyakorlásához az építész részéről biztos ismeret, jártasság a meglévő-megtalált értékek kezelésében, és mindezek iránti elkötelezettség, valamint a szakma iránti alázat szükséges. Ezek hiányában torz dolgok születnek, és értékvesztés következik be.

De ha az igazságot egy hiteles személy egyszer megfogalmazta, vissza is lehet hozzá térni.

Idő kérdése…

Az emlékplakettet Entz Géza munkatársaitól kapta

 

Entz Géza az a tudós volt, aki nem elégedett meg csak a tudományos gyűjtemények anyagának, mások által készített felméréseknek, publikációknak tanulmányozásával, a konklúziók ilyetén való megfogalmazásával. Távol állt tőle az ilyesmi. Az igazi objektumot – műemléket, ásatást, kutatást – akarta látni mindig, eleven valóságában, és ennek egész életében eleget is tett. Minden folyamatban lévő munkát megtekintett, távolságtól függetlenül. A Borsod megyei Rakaca-patak völgye fölött, a kis dombtetőn álló rakacaszendi református templomot is meglátogatta. Rakacaszend? A Miskolctól északra – Szendrő, s a határ menti Tornanádaska felé – vezető út a tóvá szélesedő rakacai víztároló mellett haladva, Meszes község érintésével kanyargósan éri el. 1962-ig a kis templom létezéséről nem tudtunk, a benne rejtőző meglepetésekről nem is szólva. Egy helyszíni bejárás alkalmával fedezték föl a jellegtelen külsejű épületet, de megállapítható volt, hogy középkori eredetű.

El lehet képzelni az egykor belépők csodálkozását, amikor föltekintve megpillantották a fakultsága ellenére is impozáns famennyezetet, keresztlécén az évszámos felirattal: ANNO 1657 DOMINI… DIE 27… Pro T.M.G. Roz.

Tudomásunk szerint a második, ma is eredeti helyén lévő legrégebbi ilyen emlékünk. Régésze Pálóczi-Horváth András volt, felmérésében Benkhard Lilla vett részt. Sok kutatnivalót és meglepő eredményeket jelentett a XIII. századi templom, leginkább a különös tényt, hogy egy XII. századi kápolna északi hosszfalához épült, s azt is hosszú ideig használták. Patkóíves szentélyű maradványa a régészeti feltárás során került elő. Gézának nagyon tetszett ez a különös együttes, alaposan bejárta, végignézett minden részletet, a középkori freskótöredékeket is. Megállt kint, a korai szentély feltárt fala mellett, elgondolkodva a távolba nézett, és azt mondta: Zobordarázs! Menjen el, és nézze meg, Nyitra mellett van, éppen olyan, mint ez volt – mutatott a föltárt romra. Jelenleg Dražovcénak hívják. Elmentünk családostól, és megnéztük a magányos, kúpszerű dombon álló kápolnát, arra gondolva, hogy a mienk is lehetne ilyen.

Talán Itália még az, ami mindig eszembe juttatja Entz Gézát. Olasz ösztöndíjas utamról érkeztem vissza – nagyon régen –, amikor néhány nap múlva benyitott a műterembe, odalépett hozzám, és megkérdezte: Ági, vásárolt képeslapokat? Géza, kérem, rengeteget – válaszoltam. – Szeretném, ha behozná, és megnéznénk együtt. Másnap reggel nekiláttunk, és délig nézegettük az ő hozzáfűzött gondolataival, megjegyzéseivel kísérve, mintegy megismételve mindazt a csodát, amit a négy hónapos út nyújtott. Velencétől San Gimignanóig, Sienától Firenzéig, Rómáig, Szicíliáig… Azt a szóban megtett ’utazást’ soha nem lehet elfelejteni.

Nyitókép: Entz Géza (balra) Gerő Győző régész-turkológussal az 1960-as évek végén
A fotókat a család bocsátotta rendelkezésünkre