Nos, az apám pont ilyen ember volt, hiszen egy időben „anyagmozgatóként” a fatelepen dolgozott, a fatelep pedig, mint tudhatjuk, valósággal árasztotta ezt az akkoriban haszontalannak tartott mellékterméket. Adott volt tehát a fűrészpor, ott állt hegyekben, sokszor az eső verte, kupacokba hordták ki az örökké zakatoló gatterek alól. Csak a szállítást és a tárolást kellett megoldani, ez viszont akkoriban sem okozott különösebb nehézséget.

A sofőrök, beszéljünk teherautóról vagy akár traktorról is, mindig kaphatók voltak egy kis maszekolásra,

és akkoriban még az üzemanyaggal sem kellett olyan precízen elszámolni.

Így aztán a helyi téesz traktoristái szántották fel néhány százasért a „háztáji” nadrágszíjparcellákat, ott, a gyümölcsöskertek végében. De nemcsak az eke maradt rajta estére a vezetőjével együtt hazatérő traktoron, hanem más időben a pótkocsi is. Ilyenkor estefelé indultak az erdőre fáért vagy a folyó öntéseire kavicsért, homokért a népek. Mert akkoriban nem voltak még Natura 2000 területek, és így természetesen természetvédelmi őrök sem. Felénk akkoriban a határőrök voltak az urak, persze csak a rendőrök után. A határőrök, mert az a bizonyos műszaki zár ott húzódott a falu felett, a vasúton túl, az államosított földek és az erdő alatt. Azon a hármas kerítésen pedig csak a madarak tudtak átrepülni, meg néhány elszánt ember létrázta át, vagy átbújáshoz ásott gödröt alá.

Az erdőket a vasfüggöny zárta el a „megbízhatatlanoktól” (Wikipedia)

 

Most azt gondolhatják, hogy messzire kalandoztam a fűrészporos kályhától, de nem! Mert a régen a faluhoz tartozó, akkoriban a téesz, no és az állam kezelésében lévő erdőket épp ez a vasfüggöny zárta el a lakosságtól, a falu fűteni vágyó népétől is. Persze nem mindenkitől, csak a megbízhatatlanoktól.

Akik nem voltak párttagok, a téesz helyett a városba járást, az ottani munkát választották. Vagy a volt csendőröktől (a szomszéd faluban egy valóságos koronaőr próbált meg keservesen boldogulni), tehát a régi rendszer embereitől, vagy azoktól, akiknek egyszerűen Nyugaton akadtak rokonai. Ezek

egyáltalán nem, vagy csak sok-sok instanciázás után kaphatták meg a zöldsávos határátlépési engedélyt.

Ami egy betétlap volt a személyi igazolvány lapjainak méretében, abban is kellett tartani, és a kettőt együtt felmutatni, ha az ember a falu hajdani erdejébe szeretett volna eljutni.

Apámnak, aki a szüleivel megjárta a Hortobágyot, később más kényszermunkahelyeket,

a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején még nem adtak ilyen papírt, és később is csak G. őrnagy jóindulatára volt bízva, hogy a jobb felső sarkától a bal alsóig fél centiméteres zöld sávval áthúzott okmányt bizonyos időintervallumra megkapja. (Akinek ez a csík piros volt az előre nyomtatott, írógéppel kitöltött lapocskán, az, ha jól emlékszem, egy évig annyiszor mehetett át a műszaki záron, ahányszor csak akart. Persze csak akkor, ha éppen voltak határőrök a kiszemelt, jó vastagon lekátrányozott, szögesdróttal átszőtt, kétszárnyú tölgyfa kapunál. Amely mellett szinte mindig magasles is találtatott.)

A fűrészporos kályha elég kevéske meleget adott

 

Ez a G. őrnagy aztán feltűnően sok szabad idejében azzal is foglalkozott, hogy dzsipre pattanva felkereste a téesz erdejében a tisztogatást, csemetézést végző női brigádot. Ahol állítólag voltak olyanok, akik némi előnyökért valamiféle érdeklődést mutattak iránta. G. őrnagy kövérkés, plöttyedt emberként maradt meg az emlékezetemben majd száz kiló izmot hordó apámmal szemben, aki a hetvenes évek derekára már csak kijutott az erdőre, és ezzel megszűnt nálunk a fűrészporos kályhák időszaka. Pontosabban csak egy kályhánk volt a szüleimmel használt hálószobában, amúgy a konyhában volt még fűtés, ott a Salgó sparhelt ontotta télen a meleget. (Aminek a platniján mindig ott melegedett egy tízliteres bádogfazék víz is, hogy legyen mivel mosakodni, mosni, takarítani, vagy a disznók moslékját elkészíteni.)

A fűrészporos kályha a születésekor olajoshordó volt, talán még a második háború végharcaiból maradt a faluban, a háznál. Anyám kályhaezüsttel festette le,

két fület hegesztettek rá, a tetejét pedig valaki ügyesen, visszailleszthetően levágta valamivel. Csőcsonkkal ellátott füstelvezető nyílás is került rá, amire passzolt a kéménybe bevezetett, ugyancsak kályhaezüsttel lekent, két „könyökkel” ellátott kályhacső. Működését nézve ne számítsunk valami nagy truvájra: ott volt a levehető tetejű hordónk, amit apám jó háromnegyed részéig megtöltött fűrészporral. Mégpedig úgy, hogy tíz-tizenöt centi átmérőjű, hosszú rudat állított bele a közepébe, egy másikkal pedig ütemes mozdulatokkal tömörítette a vödörrel a pajtából belehordott fűrészport.

Amikor pedig ez elérte a kellő magasságot, lassan, óvatosan kivette a középen lévő fát, majd némi újságpapír, gyújtós, és ha kellett, valamicske petróleum (ez mindig volt otthon a gyakori áramszünetek miatt) segítségével, a lyukba felülről benyúlva begyújtotta a fűrészport. Ami ezután szép, egyenletes égéssel reggelre hamuvá égett. Csak hát, ahogy emlékszem, elég kevéske meleget adott. De hála Istennek, még ott voltak a nagyanyák, dédanyák által fosztott libatollal megtöltött dunnák, amit felénk dunyhának hívtak. Mi pedig békésen aludtunk az öreg diófa duplaágyban, apám balról, anyám jobbról, én pedig kis külön nyoszolyámon, középen.