Népességét tekintve Szekszárd a második legkisebb megyei jogú város, de a méret ezúttal sincs összefüggésben az építészeti nagysággal. Magyarország nem létező „főtérrangsorában” a Béla király tér igen előkelő helyet foglalna el egyedülálló arculatával. Nem sok hazai főterünk büszkélkedhet szecessziós városházával, kiemelkedő példái az Alföldön találhatók, Szekszárd főterén a polgármesteri hivatallal átellenben áll a Pollack Mihály tervezte klasszicista Vármegyeháza, a két épületet összekötő tengely középpontjában pedig Kelet-Közép-Európa legnagyobb egyhajós barokk temploma magasodik.

I. Béla király szobra, Lesenyei Márta alkotása

 

Sokan sokfelé keresték már a szekszárdi identitást, ami véleményem szerint itt, a Béla király téren tökéletesen fellelhető. Ha a téren körbefordulunk, szemünk szinte egybefogja ezeket az építészeti különlegességeket, pedig csak az elmúlt két és fél évszázadról mesél a térfelszín. Ha viszont mélyebbre ásunk, ezeréves múlt tárul föl. Az Árpád-korba repülhetünk vissza nem csak képzeletben, hanem a Megyeháza udvarán látható műemléki bemutatás segítségével a valóságban is. I. Béla király (1060-tól 1063-ig uralkodott) 1061-ben alapította ezen a helyen a bencés apátságot, mely egyes feltételezések szerint rövid uralkodását követően a sírhelye is lett. A XX. században a teret érintő régészeti feltárások során egyéb elképzelések is születtek a föltételezett sírhelyre, de megnyugtató válasz azóta sincs, csupán üres sírhelyeket találtak.

Hasonlatos ez a néhány éve a pécsi bazilika altemploma alatt feltárt üres sír históriájához, melybe többen szeretnék Orseolo Pétert belelátni. De a régészetben az erős hit egyelőre még nem helyettesíti a megalapozott tudást.

Az apátságalapító király személye már így is elég kötelék a település életében, ráadásul egy tréfás etimológia is összeköti I. Bélát Szekszárddal, pontosabban az 1903-ig élt Szegzárd névalakkal, amely a szög és a szár szavak régi jelentését őrizte meg. Szög ugyanis „barnát”, szár pedig „kopaszt” jelentett, Kézai Simon krónikájában pedig pontosan így örökíti meg Béla királyunkat, mint barna bőrű, kopasz embert.

„Névrégészkedés” helyett azonban okosabb, ha közelebbről vizsgáljuk meg a fenti épületeket, melyek Szekszárd főterén a többi épülettel együtt, eltérő stílusuk ellenére is, egységes képbe olvadnak. A látogatáshoz a sorban az utolsó nyomtatott műemlékjegyzéket hívom segítségül (Magyarország műemlékjegyzéke-sorozat Tolna megye. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Budapest, 2006), melyben Veres Lujza írta a tér három épületének szócikkét.

A Krisztus Mennybemenetele plébániatemplom és a Szentháromság-szobor

 

Karcsún szökik az égbe a tér közepén a Krisztus Mennybemenetele plébániatemplom, harmóniában az előterében álló Szentháromság-oszloppal. A sárga homlokzati mezők elé vizuálisan is kiugranak a fehérre festett tagozatok függőleges vonalai, melyek optikai csalódásként még jobban megnövelik a főhomlokzat arányait. Az 1802 és 1806 között épült templom építésze Tallherr József volt, a XIX. században felújították, majd egy tűzvész pusztítása nyomán 1928-ban szükségessé vált a tető és a torony helyreállítása. Tíz éve, a tér felújításával egy időben a templom megerősítésére is sor került, így a remények szerint a csillapított autóforgalom mellett a szerkezeti károsodások hosszú időre elkerülik az épületet.

Túllépve a barokk világán a klasszicizmus idejébe kalauzol a Vármegyeháza impozáns épülete. Pollack Mihály korszakába, aki életműve egyik legjelentősebb fejezetét Szekszárdon írta. Az 1828 és 1833 között épült, Vármegyeháza monumentalitása a hat dór oszlopon nyugvó timpanonnal fedett előcsarnokkal, méltó előképe a Nemzeti Múzeumnak. A Műemlékjegyzék vonatkozó szócikke, amely a ház valamennyi korábbi építési periódusát megemlíti, így szól: „Körítőfallal kerített, szabadon álló, közel négyzetes alaprajzú, körbeépített udvaros, egyemeletes, illetve északi oldalán a talaj lejtését követve háromszintes, nyeregtetős épület." 

A tér túlsó oldalán elhelyezkedő Városháza már újabb korszak és újabb stílus szülötte. A XX. században sok rosszat is írtak róla, de a mából visszatekintve, Dicenty László kvalitásos szecessziós házat tervezett, amelynek értékei a hetvenes évek hozzátoldásaival nem növekedtek, sokkal inkább csökkentek, ugyanis csak egy nívótlan szocreál bővítés jutott osztály(harc)részül az épületnek.

Azonban a főtér csak elegáns belépő. Szekszárd ennél sokkal több, hiszen az irodalom és a bor városában járunk. A főtértől nem messze áll Babits Mihály emlékmúzeummá lett szülőháza, az „alsóvárosban” tovább mesélnek a homlokzatok a város történetéről.

A szecessziós homlokzatú és kizárólag német nyelvű darabokat játszó Német Színház unikális, akárcsak a közeli Széchenyi utca sarkán a barokk, klasszicista és romantikus építészeti jegyeket viselő Augusz-házegyüttes fehérre, kékre és rózsaszínre festett hármasa.

Átsétálva a parkon elénk tárul a Wosinsky Mór Megyei Múzeum Schickedanz Albert és Herczog Ferenc alkotta neoreneszánsz tömege, mögötte a Művészetek Háza, amelyet az egykori zsinagóga Johann Petschnig tervezte téglalap alaprajzú, kerámiaburkolatú, historizáló épületéből alakítottak ki. Valamennyi különböző korok, más-más idők üzenetét hordozza.

Érdemes elgondolkozni azon is, hogy a Prométheusz-park kissé elidegenedett, de nívós szocreál házait milyen remekül ellenpontozzák a város szélén még álló présházak, melyek a környező panelrengeteg ellenére pontszerűségükkel is felhívják a figyelmet a hagyományok tiszteletére.

Nyitókép: Pollack Mihály tervezte a Vármegyeházát, amely előképe a budapesti Nemzeti Múzeumnak 
A fényképfelvételeket a szerző készítette