Mert a leginkább leventepuskákkal, esetleg még a háború előttről itt maradt vagy „Jugóból” becsempészett 22-esekkel, rosszabb esetben hurkokkal dolgozó orvvadászok ideje még a múlt század végén lejárt. Csak a Vendvidéken hallani még felőlük, ahol nagyobb hagyománya van, volt az ilyenfajta étrend-kiegészítésnek. Gasztony alatt többnyire csak vadászokkal, jórészt messziről érkező „bérvadászokkal” szoktam találkozni. Fenn a magasleseken ülve, puskával a kezükben sokszor kiskirályoknak érzik magukat, s gyanakodva méregetik a Rábáról estefelé hazabicikliző pecásokat.

Előfordult, hogy a kukoricatábla szélén, a magaslesről a szódásüvegtalp-szemüveget viselő jóember rám emelte a puskát, miközben az erősen csörgő-zörgő drótszamárral a földúton hazafelé tartottam. Ezek szerint süket is volt, nemcsak vak. Gondolom, tán sorozatvetővel felszerelkezve tudott volna zsákmányhoz jutni, mint Czinege vezértábornok elvtárs még a pártállam idején, aki állítólag helikopterről, gépkarabéllyal szeretett muflonra vadászni.

A Rába partján, az ártéri füzesekben, nyárfásokban (égeresekben) azonban nincsenek muflonok, viszont nagyon jól érzik itt magukat az őzek. Nyáron és ősszel a gímszarvasok is, amikor elhagyják az őrségi nagy erdőket, hogy átkelve a folyón szerelembe essenek, aztán büszke apaként, vagy megtermékenyülve, visszatérjenek oda, ahonnan nyár végén elindultak.

A hatalmas bikák minden évben széles csapásokat vágnak a nyár végére megsűrűsödő parti dzsungelben.

Így azután számomra olyan helyeket is elérhetővé tesznek, ahová egyébként még bozótvágó késsel, kaszával is bajos bejutni. Szeretem ezért a szerelmes szarvasokat, és velük együtt az őszt is; igazából már régóta ilyenkor kezdődik számomra a horgászidény.

Rába-parti dzsungel (a szerző fotója)

 

Nyáron, még ha nagy ritkán viszek is le a Rábára botot, inkább csak úszkálok, vagy éppen kitapogatva a meder fenekét, felderítem azokat a helyeket, ahová majd ősszel be fogok menni a biztos zsákmány reményében.

A Rába völgyében, s a folyó környékén őzekből van a legtöbb, és a szarvasokkal ellentétben ezek a kecses és sebes jószágok nem nagyon mozognak a folyó két partja között. Nem is láttam még a Rábán átkelő őzet, annál több partot váltó szarvast. Ha a folyó felé kerekezve vagy gyalogolva az ember megriaszt egy jellemzően négy-nyolc példányból álló őzcsapatot, az okos őzek csak addig futnak a nyílt terepen, a szántókon, amíg biztonságos, legalább nyolcszáz méteres távolságban nem érzik magukat. Talán megérzik, hogy

valamirevaló vadász ilyen távolból nem lő közéjük,

akkor sem, ha erre alkalmas lenne a puskája. Ha az embernek van egy jó távcsöve, telente nap mint nap láthat jó néhány őzcsapatot, egyszerre akár ötven példányt megszámolhat a falu alatti szántókon, réteken.

A szántókon biztonságos távolságig futnak (a szerző fotója)

 

Nem megvetendő falat az őzpecsenye és pörkölt, ezért aztán a falu jól ismert orvvadászai ritkították is az állományt a régi időkben. A végén házilagos hangtompítóval is ellátott puskák esetén a biztos lövéshez egészen közel kellett jutni a kifinomult érzékszervekkel bíró állatokhoz. Szóval cserkelni kellett, ami a többnyire nyílt terepen nem is volt annyira egyszerű feladat. Mint ahogy a Rába mellett, sokszor

az ártérben élő rókákat sem könnyű puskavégre kapni.

Váraikat nagyon okosan oda építik, ahová már áradás esetén sem ér el a víz. Találkozni pedig leginkább télen lehet őkelmékkel, akkor vesszük észre könnyen az addigra vastag bundát növesztő rókát, ha van némi hó is.

Ilyenkor az ősszel bevetett nagy táblákon egerésznek, mert a hó alatt az egerek is mozognak. A rókák pedig érzik ezt, és talán hallják is a neszt, így ülő helyzetből jó nagyokat ugorva, fejüket a hóba fúrva próbálják megcsípni az ebédet. Ugrás közben csak úgy úszik utánuk a nagy, lompos farkuk, igazán viccesek. Borzot is láttam már, de borzvárat még nem találtam. Egyéb kisragadozók – nyestek, nyusztok, görények – ha vannak is, a borzhoz hasonlóan éjszakai, rejtőzködő életet élnek. Pézsmapockot sem sokat látni felénk, ellenben a víz szélén, a puha homokban lévő nyomaival sokszor találkozik az ember. Mezei nyulak viszont hál’ Istennek, újra vannak. A tapsifülesek is sokszor az ártér szélén húzzák meg magukat, ha pedig baj van, a szántók felé, nyílt terepre szoktak menekülni. A rókák ellen ez jó taktika, viszont felülről, a levegőből még rájuk jöhet így a baj. 

Vidrával, a vizek ragadozójával a gasztonyi Rábán csak nagy ritkán találkozik az ember. A pézsmapocokhoz hasonlóan ennek is leginkább csak a nyomait látja, vagy egy-egy megrágott, a part szélén hagyott halfejet talál, ami jelzi a jelenlétét. Egyszer volt alkalmam távcsővel megfigyelni egy gyermekével játszó vidramamát, kedvesek, aranyosak voltak együtt. De a halak nem így gondolják ezt, az bizonyos. A hód is kedves állatnak tűnik, csak iszonyatos károkat okoz már vagy két évtizede a Rába mellett is.

Vidra (Wikipédia)

 

Egérféléknek, cickányoknak leginkább csak a halk neszezését hallani a mindent elborító rábai csendben. Kiszagolták a horgásztáskámban (erre a célra egy honvédségi „szimatszatyorban” van rendszeresítve) a trappista sajtot, amire a márnák leginkább harapnak, s nem tudtak ellenállni a csábításnak. Így többször láthattam nagy fülüket, apró gombszemüket és hosszú bajuszkájukat, mielőtt, észlelvén a lebukást, villámgyorsan el nem szaladtak.

A hüllők közül békából van legtöbb a Rábánál vagy a falu határában lévő holtágakban, tavakban. A barnás és a zöldes kecskebéka az uralkodó, áprilisi nászuk idején erőteljes szerelmes kórusuk egészen a faluig elhallatszik. A petézés után nyaralni mennek, s az új generáció augusztus végén és szeptemberben jelentkezik, jellemzően a vízpart közelében, az öntéseken. Sokszor annyi ugrál itt belőlük, hogy nagyon kell vigyázni az embernek, nehogy véletlenül rájuk lépjen.

A tócsákban ott vannak a kis vöröshasú (szerintem inkább narancs)

unkák is. Gyerekként a saját káromon kellett megtanulnom, hogy ne nyúljak a szememhez, miután megfogdostam őkelméket.

Végül kedvenceimet, a zöld levelibékákat sem hagyhatom ki, ők az én eső-előrejelzőim. Ha megszólalnak fenn, a lombok között, szinte biztos, hogy záros határidőn belül nekiered; eddig nem nagyon okoztak csalódást.

Vannak persze a Rábánál siklók is, igaz, nem nagy tömegben. Leginkább csak egészen rövid, vékonyka, fiatal példányokat látni, pedig táplálék szempontjából terülj asztalkám nekik a folyópart. De biztos megvannak az ellenségeik is, a vízben a ragadozó halak, a sekély részeken, a partokon pedig például a gémek. De róluk majd később mesélek...

 

Nyitókép: Balaton Múzeum, Keszthely (mandadb.hu)