A hetvenes évek, amikor bekapcsolódott a természetvédelmi munkába, a magyar természetvédelem hőskora volt.

Ezt nyugodtan kijelenthetjük, hiszen akkor merült fel a gondolat, hogy az első nemzeti park megalakuljon a Hortobágyon. Aztán jött a kiskunsági és 1977-ben, harmadikként a bükki, amelyről az első főnököm azt mondta, hogy ez egy úgynevezett „nemzeti” nemzeti park. Az előbbieket ugyanis nemzetközi jelentőségűnek tartotta. Nyilván ezzel a kijelentéssel lehetne vitatkozni.

Kerecsen, a honfoglalók turulmadara (a képek Szitta Tamás archívumából)

 

Kis híján alapító tag lett a Bükki Nemzeti Parknál. A Bakonyi Természettudományi Múzeumtól került oda.

Akkoriban szemléletváltáson mentem keresztül. Fontosabbá vált számomra a holt anyagok gyűjtésénél a természet védelme, ezért is jelentkeztem. Egy mai természetvédelmi őrnek megfelelő státus volt szabadon. A Garadna-völgytől északra fekvő Kis-fennsík lett az én területem. Akkoriban motorkerékpárt kaptak az őrök, de épp nem volt egy sem a nemzeti parknak, így magam vettem egyet. Az őri állomány főként erdésztechnikusokból állt, akiknek a zoológiai ismeretei meglehetősen mérsékeltek voltak, így sok dolgot be kellett vezetni, például

a ragadozómadár-fészkek feltérképezését. Csak akkor tudsz megvédeni valamit, ha tudod, hogy hol él.

Mivel tartós fészket építenek, ezért érdemes őket feltérképezni, megnézni, mi van bennük, veszélyezteti-e valami a költést, és ha igen, akkor tenni kell ellene. Ez egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban ennél kissé körülményesebb volt.

Veszélyezteti-e valami a költést? Ezek már kikeltek

 

Elérkeztünk az év madarához, a kerecsensólyomhoz. A faj védelmét a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) sikertörténetnek tartja, amit az is jelez, hogy az egyesület alapításának ötvenedik évfordulójára másodjára is az év madara szavazás jelöltjei között szerepelt, majd meg is választották.

Mielőtt a nemzeti parkhoz kerültem, a madarakkal foglalkoztam a legkevésbé, de itt barátságot kötöttem a madártani egyesület Ragadozómadár-védelmi Szakosztályának tagjaival, akik igen képzett és nagyon elkötelezett emberek voltak. Egyértelművé vált a számomra, hogy a ragadozómadár-védelem kiemelt fontosságú téma. Ezek a fajok, beleértve a kerecsensólymot is, annak idején olyan mértékben veszélyeztetettek voltak, hogy

hazai állományukat a kipusztulás fenyegette.

Mi volt a veszélyeztető tényező?

Bagyura János fészekellenőrzésen

 

Sok oka volt, de a sólyomféléket elsősorban a különböző mérgek és azok másodlagos hatása veszélyeztette. A vándorsólyom eltűnését valószínűleg ez okozhatta. Emellett nagyon fontos szerepet játszott az is, hogy

nem tudtak sikeresen költeni. Akkoriban legendákat beszéltek arról, hogy mennyit ér egy kerecsentojás külföldön.

Solymászat céljára ugyanis ezek a nagytestű sólymok kiválóan használhatók. Van valami a Kárpát-medencei kerecsen génállományában, ami miatt a vadásztulajdonságai nagyon jók, ezért igencsak keresett volt a magyar madár, úgyhogy a sólyomfészkeket rendre kifosztották. Erre konkrét bizonyítékaink voltak. Mikor másodszor odamentünk, mászásnyomokat találtunk, és eltűnt egy teljes fészekalj.

Jobban ismerték ezek a fészekrablók a madarakat, mint a nemzeti park munkatársai?

Sokkal jobban ismerték. Évtizedes gyakorlatuk volt a fészkek felkutatásában és kirablásában.

Solymászkörökben olyan ismeretekkel rendelkeztek, amikről nekünk, mezei természetvédőknek fogalmunk sem volt.

Akkor azt gondoltam, tűrhetetlen, hogy egy nemzetközileg védett, ezen belül annak is a legmagasabb védettségi kategóriájú területén kifosszák egy szigorúan védett madár fészkét. Úgyhogy a barátaimmal, Bagyura Jancsival meg a Haraszthy Lacival és másokkal, akiknek voltak már tapasztalataik, elkezdtünk őrzőtáborokat szervezni. Innentől pedig ez már egy klasszikus történet.

Szitta Tamás a hőskorban a nemzeti park volier-jébe került madárral

 

Hogy zajlottak akkoriban ezek a táborok?

A kerecsenek természetes költőhelyei a sziklapárkányok voltak, tehát a közelükbe telepítettük ezeket a táborokat, oda kellett az őrzőket kivinni, róluk gondoskodni. Pontosan szabályoztuk, hogy mi a feladatuk, hogyan kell intézkedniük.

Kellett is intézkedni? Kaptat el fészekfosztogatókat?

Hála Istennek nem, mert nagyon hamar híre ment, hogy a fészkeket őrzik, így konkrét kísérlet nem történt. Olyan azonban volt, hogy egy egyébként solymász madárvédő

szembetalálkozott egy solymásztársával, s egy haragos szemvillanás elég volt ahhoz, hogy a rossz szándékkal érkező kolléga rájöjjön, jobb, ha elkerüli a helyet.

Van egy kép abban a könyvben, amely a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület első ötven évét mutatja be, és amelyben a kerecsensólyom-fészkek őrzéséről is szó esik: a kép 1987-ben készült a Bükkben, és egy hóban fölvert sátrat örökít meg.

Fészekőrző tábor a Bükkben

 

Igen, azt hiszem ez a kép a Köpüs-kőnél készült. A fészkek őrzését általában már a tojások lerakása előtt elkezdtük – amikor még olykor igen szélsőséges az időjárás a hegyekben –, és a fiókák kirepülése után fejeztük be. Tehát majd három hónapig végeztük a fészekőrzést. De nemcsak a megőrzés volt a cél, rengeteg tudományos adatot rögzítettünk ebben az időszakban és nemcsak a kerecsensólyommal, hanem a helyi természeti folyamatokkal kapcsolatban is.

Kik jártak őrizni a fészkeket?

Ez nagyon változatos volt. Természetesen

az MME tagságát értesítettük, hogy lehet jönni fészket őrizni. Jöttek gimnazisták, szakiskolások, egyetemisták, még orvosok is.

Minimum két ember kellett egy táborba, de legfeljebb négyen lehettek a teljesen nomád körülmények között. Annak idején még segítettünk mindenben, mi szereztük be a sátrat, a hálózsákot, a főzőeszközt, és vittünk fel vizet, azután megmutattuk, hol van a forrás, és legközelebb már maguknak kellett felcipelni marmonkannában a vizet. Megfigyelő helyet alakítottunk ki, és onnan, viszonylag nagy távolságból kellett figyelni a fészket és a környékét. Egyszerre három helyen folyt az őrzés. Ezt egyébként „munka” mellett végeztem. Meg is rótt a főnököm, mert nem jelentem meg egy értekezleten, de hát épp akkor kellett valakit kivinnem a fészekhez.

Kalandos lehetett…

Főleg a gyűrűzés, fel-, illetve lemászni a fészekhez nem volt egyszerű, de olyan is volt, hogy az egyik őrzőt a táborból én vittem a kórházba szülni. Haláleset is történt. Egyik jó barátunkra rádőlt egy fa. A kórházba még sikerült beérni vele, de sajnos életét vesztette.

Kéthetes fiókák gyűrűzés előtt

 

Még mindig szerveznek hasonló őrzéseket?

A kerecsen esetében már nem, egyrészt mert mára

a faj költőállománya az akkori huszonnyolc párról már százhatvan párra nőtt,

bár pontos számot nem is mernék mondani. Másrészt az annak idején szinte száz százalékban hegyvidéken költő párok leköltöztek a sík vidékre, tehát egészen más típusú lett a költés. Nem örülök ennek, mert a legnagyobb részük a nagyfeszültségű távvezetékek tartóoszlopait választotta ki költőhelyül, és jelenleg az általunk kihelyezett mesterséges fészkekben költ.

A gyűrűzés csapatmunka – Szitta Tamás (középen) a MAVIR szakembereivel

 

Szükséges volt tehát e faj esetében némi későbbi gondoskodás?

A kerecsen alapvetően a füves puszták madara, és az ilyen helyeken élt annak idején nagy számban a legfőbb tápláléka, az ürge. Időközben azonban

az ürge ezekről a helyekről szinte teljesen kipusztult, így a kerecsen rákapott a házi galambokra,

azon belül is a postagalambokra. Ez nemcsak konfliktusforrást jelentett, de mindenféle madárbetegségek is megtámadták a sólymokat. Főleg a fiókákon láttuk ezt.

Ezért döntöttünk úgy, hogy az ürgét visszatelepítjük.

A nyolcvanas évek közepén valószínűleg a világon elsőként mi próbálkoztunk meg ezzel. A repülőtereken ugyanis nagy problémát jelentett a túlszaporodott ürgeállomány, még segítettek is befogni őket. Azóta már nemzetközileg is bevált gyakorlat lett az ürgeáttelepítés.

Legnagyobb részük a nagyfeszültségű távvezetékek tartóoszlopait választotta költőhelyül

 

Mikor engedték el a kerecsensólyom kezét, pontosabban a szárnyát?

A mai napig nem engedtük el, ami azt jelenti, hogy jelenleg is folynak védelmi programok, fajmegőrzési terv készült, és azt hiszem, hogy már a harmadik Life-program foglalkozik a védelmével, és folyik az állomány folyamatos figyelése, s a veszélyeztető tényezők feltárása is. Ezeket el kell hárítani, de ma már nagyon jól felkészült szakemberek vannak, szürkeállomány tekintetében igen jól állunk, és a sólymok számát illetően is jól állunk, de még mindig van feladat.

Kezembe került nemrégiben egy könyv. A Delfin sorozatban jelent meg még a nyolcvanas években Simai Mihálytól A sólymok szabadnak születnek című regény. Ez majdnem arról szól, amiről most beszél.

Sajnos nem olvastam ezt a könyvet, de igen, a sólymok szabadnak születnek, és mi azt akartuk elérni, hogy azok is maradjanak.

 

Nyitókép: Fára telepített műfészekben kikelt fiókák a Borsodi-mezőségben