No sport – mondta egyszer egy miniszterelnök, meg kellett volna fogadni a tanácsát. Nem tettem, de a sztori jóval régebben kezdődött. Például, hogy vannak jó történetek is. Jómagam sem körmölhetném ezeket a sorokat a Honvéd kórház kardiológusai nélkül.

Gyönyörű tavaszi időnk van. Ó, Aida, te vagy a világ legszebb, legcsodálatosabb nője, olyan szép vagy, mint Moszkva tavasszal! Olyan szép vagy, mint a virágba borult Kaukázus, sőt, te magad vagy a virágba borult Kaukázus! Olyan szép vagy, mint ez az egész, teremtett világ – suttogta csillogó szemekkel Wolf Messing, és magához húzta feleségét.

A vacsora nagyszerűen sikerült, az étel finom volt, a bor tüzes, a férje elbűvölő. Klára mégis egyre jobban szorongott. Az éjszaka lezárását is tökéletesre szerette volna, olyan vad, szenvedélyes szeretkezést, mint annak idején, de az utóbbi években a tűz kialudt, és néha olyan sokáig kellett szítani a parazsat, hogy inkább el is ment a kedve az egésztől.

Lassan telt a vasárnapi ebéd. A harcsapaprikás elcsöndesülésében csak a villák zörgése jelezte, hogy mindenki elmerült az élet leggyakoribb örömében, a táplálkozásban. Anya tudta az ezeréves receptet: etesd a bestiát, attól megnyugszik, nem feszítik pöffös indulatok.

Nem. Engem nem fognak sem az ágy alatt, sem a kanapé mögött fekve találni. Engem nem olyan fából faragtak. És őt sem, arra esküszöm. Hogy mikor fogom megtenni? Talán már meg is tettem. Talán csak azért írom le az egészet, hogy félrevezessem a nyomozókat. Vagy saját magamat. Mert azért ez nem semmi. Ami most jön.

Úgy érkeztek meg a városkába, mint az unatkozó ifjú földesurak. Magabiztosak voltak és kissé hányavetiek, időnként fölényesen okoskodók és lelkesek, saját lehetőségeik határtalanságától megittasultak.

Az arab szobában, a Korán felirat kígyója alatt rakták fel az iskolai asztalokat a szimultán sakkpartihoz. Tulajdonképp csak át kellett tologatni mindent, mert ez amúgy is tanteremként szolgált. Asztalokat, székeket tologatni pedig még tolókocsiból is lehet.

Harminc körül lehet, a fekete bikini kihangsúlyozza a derekát. A szauna előtt leveszi a papucsát, belép, és óvatosan becsukja az üvegajtót. A felső padon ülő férfira néz, biccent, a lepedőt az alsó padra teríti, majd lassan, mint egy macska, ráfekszik.

Az íróember – mint tudjuk – rettentő hiú. Szeretne a világirodalom legnagyobbjaihoz hasonlítani, hogy halála után a nevét együtt emlegessék a híres lándzsarázóval, vagyis Shakespeare Vilmossal, de ha vele nem, akkor legalább Szabolcska Mihállyal.

Ez biztosan csak fikció. Más nem lehet! Hiszen hogyan is fordulhatnának elő ilyesféle dolgok egy békés, idilli kertvárosban, mint amiket ennek a tárcának a szerzője leírt? Vagy csak félig? Vagy nem is?

Eredetileg a macskáról akartam írni. Pontosabban egy kutatásról, amelyben megfigyelték, hogy a macska sokkal aktívabban miauzik, nyávog, vagyis „beszélget” a háztartásba hazatérő férfival, mint a háztartásba hazatérő nővel.

Szindbád sok egyéb pozitív emberi tulajdonsága mellett kiérdemelhette volna a keresztény érzületű nőcsábász kitüntető címet is, ha a nőcsábász nem lenne kissé negatív töltésű szó. De ő maga volt a megtestesült kivétel minden szabály alól – puszta létével és szinte minden egyes cselekedetével.

Kicsit drága, még drágább, de mit lehet tenni... Avagy a csípőprotézishez vezető út hialuroninjekciókkal van kikövezve.

Állt a szoba-konyhás lakás egyetlen ablakánál, és ahogy szokott, lenézett a Vajda Péter utcára és a szemben nyíló Villám utcára. Már nem szabadna itt állnia, el kellett volna hagynia a lakást. De nem tudott elindulni, mert nem akart bömbölve végigvonulni a négy emeleten, ahogy a húgai tették.

…nem túl egyszerű dolog.
Elmosogatni azt a temérdek szennyes edényt, ami a vendégektől maradt. Mert ünnep ide, ünnep oda, mégiscsak lecseng, megfakul előbb-utóbb.

Ha valahol, hát az eszkimók között megbizonyosodhatunk arról, hogy a jég hátán is meg lehet élni. Nemcsak a hátán, a lábán, a karján, de még a kisujján is, hiszen ott (eszkimóföldön) majd mindent jégkéreg borít. Ahová nem jut jég, kerül hó. Nincs kegyelem.

Ha advent ideje jön, szinte elkerülhetetlen, hogy szó essék a várakozásról, maga a latin eredetű kifejezés: „adventus Domini” is azt jelenti: az Úr érkezése, az Úr eljövetele. A megváltó érkezésére várni szent várakozást jelent, felkészülést az ünnepi eseményre: csodálatos és ünnepi. Engem azonban az utóbbi időben a céltalan és spontán várakozások kezdtek el érdekelni.

Ha aznap nem lett volna akciós a csirkefarhát, Gábor sohasem pillantja meg a világ legszebb nőjét. De a csirkefarhát miatt kitérőt kellett tennie, lekéste a nyolcvannyolcast. A megállóban álldogált, amikor egy busz oldalán, a rápingált SZÉPSÉG felirat mögött meglátta Zsuzsát.

Égetően perzselt a Nap. A kopár kősivatag felett pajkosan játszadozó parányi szellőcske a távolban finoman rezgő hegyek felől fújta a homokszemeket. Éppen csak annyit, hogy elfedje a nyílegyenesen tartó lábnyomot. Kő- és sziklarengeteg mindenfelé, amerre csak a szem ellát, felhőnek vagy életnek semmi nyoma.

Megnyitja az Instagramot. Konyhák fotóit dobja elé az algoritmus. Hideg fényben úszó terek, hibátlan rend, tökéletesen elhelyezett tárgyak. Éppúgy, ahogy ő tervezte néhány hónappal ezelőtt. Csak gondolnia kellett rá, megnyitott pár oldalt, és akár a palackból kiszabadított dzsinn, az algoritmus azonnal teljesítette kívánságait.

Megmondani nékik az igazat, ez volna a legkényelmesebb. Azt, hogy nincs. Hogy nem. Hogy odafönt, Bécsben, a félhomályos, topolyaborítású dolgozószobákban már minden eldőlt. Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Hogy fér el egy egész gyermek- és fiatalkor ebben a csíkos, ütött-kopott bevásárlószatyorban? Nézem az ajtórésben megbúvó, elkoszlott fülű jószágot: minden háztartásban van ilyen; csíkos tatyó, amiben szatyrokat tartunk, amelyekben újabb szatyrok bújnak meg. S azokban is újabbak, nagy ég, kész teremtéstörténet.

Ilyenkor szüret idején itt, a hegyen nagyon közel kerül hozzánk az élet. Az élet fürttermő teljessége. Még manapság is, amikor szinte már az összes munkafolyamatot gépesítettük a szőlőkben.