Zuzana Čaputová szlovák elnökasszony szeptember közepe óta másodszor találkozott a Szentatyával. Kora ősszel, az Eucharisztikus Kongresszust követően Ferenc pápa járt apostoli úton Szlovákiában, most az elnökasszony volt audiencián a Vatikánban.

Ötvenévesen indult első zarándoklatára, azóta bejárta a későbbi Mária Út nyomvonalát, segített a kiépítésében. Lendvai József bármikor újra indulna, hogy megismertesse az emberekkel az Istenre hagyatkozó, alázatra és türelemre nevelő gyalogos zarándoklat embert formáló voltát.

Világunkon úrrá lett a szorongás. Nem érezzük magunkat biztonságban. Jézus azt akarja, hogy félelem nélkül kövessük őt, s békességben éljünk. Ne akarjunk legyőzni senkit. Győzzük le önmagunkat. Az adventi hajnalok sötétségén lassan úrrá lesz a világosság.

Kínzó kérdéseink, teljesség iránti vágyunk időtlenek. Választ várunk, pedig már megkaptuk azt a Názáreti Jézusban, aki vállalta emberségünket, és végigjárta értünk az emberi élet minden szenvedését. Vajon akarjuk-e Őt követni, vagy csillogóbb ígéretek felé tekintünk?

Az átlagember a zsidóságról szólva talán leginkább a zsinagógára, esetleg a jellegzetes viseletre, az ételekre vagy a zenére gondol. Tar Kata, a Zsidók Jézusért misszió budapesti vezetője szerint Jézusban, a zsidó Messiásban hinni a legzsidóbb dolog – immár kétezer éve.

Az ünnep lényege a találkozás, annak megtapasztalása, hogy nem vagyok egyedül. Ha nem zárkózunk be önmagunkba, ha meghalljuk a segítségre szorulók kiáltását, észrevesszük a szükséget szenvedő embereket, képesek lehetünk megváltoztatni az életünket.

A református liturgia megújíthatóságáról beszélgettünk a hetvenéves Karasszon Dezső orgonaművésszel, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje egyik idei kitüntetettjével.

Mintha a készület kezdene fontosabbá válni az ünnepnél; az advent a karácsonynál. Emögött nem pusztán a tervezés, a várakozás kultusza állhat, hanem üzleti szándék is. Pedig a karácsonyest jelentése gazdagabb az adventi gyertyákénál. Adventnek is ez ad értelmet.

Szeretnénk, ha itt és most minden azonnal megtörténne, az ünnepet azonban „ki kell böjtölni”. A sötétségben felragyog a fényesség; az Úr ismét eljön, hogy megajándékozzon bennünket önmagával, s hogy magunk is ajándékká váljunk a körülöttünk élők számára.

Az ünnep sokak számára csak a finom ennivalót vagy éppen a semmittevést jelenti. Ennél jobb, ha összegyűlik a (nagy)család, együtt játszhatnak, kirándulhatnak a gyerekek. Ünnepeinket a politikai-ideológiai erőszak is elrabolta, s nem könnyű hagyományainkhoz visszatalálni.

Amikor a tömeg királlyá akarná tenni, eltűnik előlük. Virágvasárnap azonban elfogadja a pálmaágakat, a köszöntő éneket. Ám nyíltan csak Pilátus foglyaként, a kereszt árnyékában mondja királynak magát, akinek országa nem e világból való. Követőinek nap mint nap föl kell venniük keresztjüket.

A jeruzsálemi templom pusztulásáról jövendölve Jézus a rájuk váró üldöztetésre figyelmezteti tanítványait: a pusztítás, a rombolás világában nemkívánatossá válhatnak. Miközben szétesnek a családok, a közösségek, a Mester az igazságosság, a béke és az öröm országának építésére bátorít.

Derűs alázattal követte a rendalapító példáját, nem húzódozott a piszkos, nehéz fizikai munkától sem, nem kereste a maga kényelmét a nyolcvankilenc évesen Mesteréhez hazatért P. Csorba Domonkos ferences atya, amerikai s hazai magyarok szeretett lelkipásztora.

Szita Irén nővér élete és vallomása tanúsítja, hogy Jézus a végtelen nyomorúságban sem hagyja el azt, aki benne bízik, képes mérhetetlen kincsekkel elhalmozni a szenvedő embert.

A halott már Isten irgalmának ölelő karjában van, és mi, akik rá emlékezve mindabba a jóba és szépbe „beletemetkezünk”, amit életében velünk tett – mi, akik még a halott előtt feltáruló új lehetőségek előtt állunk, újra megtapasztaljuk létének szépségét, amely immár Isten életével eggyé vált.

Itt tiritarka út menti bokrok között kocsikázom, amott őzek, fajdok és fácánok kapják fel fejüket a motorzúgásra. Göncre tartok, ebbe az abaúji kisvárosba: a Károlyi Gáspár Múzeum és Bibliakiállításhoz vezet kíváncsiságom. 

Mint egy gyerek, Zakeus fára mászott, vállalva vagy talán nem is gondolva rá, hogy nevetségessé válhat. Nem törődött mások véleményével; látni akarta a Mestert. Vajon én képes vagyok-e az emberi tekintetektől függetleníteni magamat? S meg tudom-e osztani azt, amim van?

Mindennapi harcainkban szeretjük magunkat másoknál többnek, értékesebbnek mutatni. A farizeus bennünk él: hajlamosak vagyunk embertársainkat elítélni, magunkat túlértékelni. Pedig esendő emberként többnyire inkább a vámoshoz hasonlítunk; rászorulunk Isten felemelő irgalmára.

Nem egészen reformátusként, de mindenképpen presbiteriánusként, ahogy a skót kálvinistákat nevezzük. Amikor ugyanis a brit király Balmoralban, Skóciában tartózkodik, megváltoztatja vallási hovatartozását.

Szüntelenül imádkozni annyit jelent, mint állandóan kapcsolatban lenni az életet ajándékozó Istennel, megköszönve örömeinket, elé tárva gondjainkat. Elfogadni, hogy nem én vagyok az ura az életemnek, hanem Ő szólított meg Fiában, aki meggyógyít, felemel.

Hatvan éve kezdődött a II. vatikáni zsinat, amely fordulópontot hozott az egyház és a laikus világ, a keresztény felekezetek, valamint a kereszténység és más vallások viszonyában. XXIII. János, a párbeszéd pápája új válaszokat keresett a modern világ kihívásaira.

Annyi mindent kaptunk ajándékba, amiben mások szűkölködnek. Család, otthon, egészség, megélhetés, barátok nem magától értetődően „járnak” nekünk; kérnünk kell, s hálát adni érte. És hírét vinni a világba Jézus gyógyító jóságának, amely meg tudja változtatni az életünket.

Október 3-án elhunyt Szabó Ferenc jezsuita atya, teológus, író, költő, a Vatikáni Rádió egykori szerkesztője. Elmer István emlékezik rá.