Amikor először láttam meg Jeruzsálemet, majdnem engem is letaglózott az úgynevezett Jeruzsálem-betegség. Ez a depressziónak egy egészen sajátos változata, amely azon jámbor vallásos zsidókat támadja meg, akik mindenüket feladva érkeztek őseik földjére, a szent városba, és azt remélték, azok, akik a bibliai szent földet híressé tették, most is ott vannak és szembe jön velük Dávid király, vagy valamelyik próféta és köszönti őket fáradtságos zarándoklatuk végén.
Az első megdöbbentő élményem a Damaszkuszi kapunál ért, amikor egy arab férfi a muszlim ima idején
a parkolóban kivette imaszőnyegét az autója csomagtartójából, leterítette melléje, s nem törődve a körülötte lévő forgataggal, letérdelt és imádkozott.
A második megdöbbenés a siratófalnál ért, ahol a férfiak és nők egymástól elválasztva, hajlongva imádkoztak, lelkesen és üdvözült mosollyal, a fal kövei közé apró cédulákat dugdosva. Mintha mind azt üzente volna az Úrnak, lásd
mégis itt vagyunk, nem adjuk fel, ez a város a mi egyetlen szent helyünk, a Templom a Te lábad zsámolya Uram,
a hely Dávid király városa, a templomunk hegye az a hely, ahol az ég összeér a földdel.
A Via Dolorosa egy 1919-ben készült színezett fotón (képek a Wikipediáról; fotó: Library of Congress)
Ahhoz, hogy a Golgotára jussak, vagyis a Szent Sír bazilikába, végig kellett mennem a Via Dolorosán, Jézus keresztútján. Ez a jeruzsálemi Templom-hegytől indul. Az első állomást egy keresztény templom jelzi, amelyet apácák gondoznak és a kupolájából be lehet látni a Templom térre, a Sziklamecsetre, amelyben
csak egy ősi kőtömb található, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot,
a muszlimok szerint viszont Mohamed próféta lova innen startolt az égbe.
Valahonnan felhangzott a müezzin imára szólító harsány kiáltása: Allah Akbar! Ez olyan hangos volt, hogy megremegtek az ablakok, és az arab tömeg mintegy varázsütésre megindult, a Via Dolorosán a templomtér felé mindenkit elsodorva nyomult, falhoz préselve a keresztény zarándokokat, akik a ferencesektől kapott fakereszt mögé sorakozva igyekeztek végigjárni Jézus keresztútját, és ellenkező irányba indultak el a Via Dolorosán.
Az ostorozás kápolnája (Fotó: Berthold Werner)
Amikor a tömeg elvonult, a magyar csoport éneke még mindig csaknem teljesen beleveszett a bazár zajába, csak akik közel álltak egymáshoz, azok hallották az éneket: „Szívünk, lelkünk most kitárjuk, utad, Jézus veled járjuk”. A magyar csoportban lévő papok elvegyültek a tömegben, hagyták, hogy a nálunk lelkesebb német, francia, japán, amerikai zarándokok megelőzzenek bennünket, keresztjükkel utat törve a tömegben.
A világ nyelveinek sokaságán hangzott fel a Miatyánk és az Üdvözlégy,
amely nyelvek a babiloni torony összeomlása óta olyan különbözőek, de mindig érezni lehet, ha imára használják őket, mert másként csengenek a szavak, és most a szenvedés sikátorában érezni lehetett, hogy ugyan kissé félénken, az imádkozók Jézus útját akarják járni.
A bazárban közben zavartalanul folyt a kereskedés, az árusok kínálták a fényképeket, a szendvicset, a vizet, az automata fényképezőgépet, a sálakat, arab fezt, édes cukrot, amelyet néhány turista/zarándok vett is ima közben, mi pedig kicsit félénken énekeltük tovább „Vajon én meg, kőszívemmel, mennyi könnyet töröltem fel?” Aztán emelkedni kezdett az út, néhány lépcső után
templomokon vezetett keresztül, ikonokkal és relikviákkal teli út ez,
és perselyező szerzetesekkel szegélyezett keskeny ösvényen haladtunk tovább, templomból ki, templomba be. Majd felvillant a Szent Ilona császárnő által építtetett templom kupolája, de nekünk egy meredek lépcsőn mégis le kellett menni egészen a bejáratig.
Kilátás a városra a Szent Sir-templom kisebb kupolájától (Fotó: Markus Bollen)
A templomba lépve egyedi illat csapott meg, a gyertyák és az olajmécsesek illata keveredett egymással, recitált imák, valamint az idegenvezetők és a turisták egymást túlkiabáló bábeli zűrzavara tette nagyon egyedivé ennek a helynek a hangulatát. Még néhány keskeny lépcső fel
a Golgota oltárig, amely alatt a kereszt helyét egy márványba vésett, ezüsttel segélyezett lyuk jelzi
az utókornak: itt történt a keresztre feszítés és a megváltó halál. Ott tolongtak a turisták és a zarándokok, egymást lökdösve, fotózva, szelfizve, hogy legyen képük a kereszt oltárral és azzal a mély márványba vésett lyukkal, ami köré az egész templomi környezet épült.
Uram Isten! Itt vagyok a gyötrelmek helyén, a megváltás kapujában, de semmi mennyei hang, csak a nyomakodó turisták és idegenvezetők hangos zűrzavara. Régen, a középkorban, a zarándokok fizettek, hogy beléphessenek és itt imádkozhassanak ebben a templomban. Most azonban az itt összezsúfolt tömeg elől jó lenne inkább elmenekülni, mert ebben a zsivajban nem lehet imádkozni. Kétségbeesve tekintettem körbe, és a kereszt oltárral szemben, de a terem legtávolabbi csücskében megpillantottam egy öreg szerzetest.
Először azt hittem csak egy csontváz, amelyet szürke csuhába öltöztettek, olyan sovány volt. Szeme csukva, kezében csörgött a rózsafüzér, ajkai némán mozogtak. Jé, ő itt az egyetlen ember, aki imádkozik! Otthagytam az emlékért, fotóért tolongó honfitársaimat és mellé ültem,
becsuktam a szemem, hogy visszarepítse lelkem a szentségtelenül zajos tömegből a szent szövegek és események keletkezésének korába,
és magam is ismételgetni kezdtem: „Ki érettünk vérrel verítékezett, ki érettünk a keresztet hordozta, ki érettünk a kereszten meghalt”. Éreztem, hogy lassan bezárul nemcsak a szemem, hanem a fülem is, már hallom a saját imám szavait, pedig én is némán imádkoztam. Nagy nehezen találkozott a genius loci a Jézus-ima lelkével.
Jézus meghal a kereszten, ortodox oltár a Golgota helyén
Majd leporoszkáltam Jézus sírjához, vagy legalábbis ahhoz az emlékműhöz, amelyet egy sírkamra fölé építettek. Itt már csöndesebben álltak sorba a turista/zarándokok. Bebújtam a sírkamrába, megfogtam a követ, homlokomat a márványhoz nyomtam,
szerettem volna elmélyedni a síri magányban, de az utánam jövők kiszorítottak a sírból.
Ők is látni akarták a követ, érinteni a márványt, esetleg végre imádkozni. Kerestem a kupola alatt egy helyet, ahol kevesebb az ember, több a homály és csak valamely keleti liturgia kántálását lehet hallani azt is csak távolabbról.
Némileg rezignáltan és fájdalmasan távoztam a szenvedés helyéről, amelynek szellemiségét elűzték a turisták. Ekkor jutott eszembe, Jézus nem J. S. Bach János passiójának felemelő énekétől kísérve járta végig a fájdalmak útját, hanem az értetlenektől, tiszteletlenektől és csőcseléktől kísérve. Teljesen más értelmet nyertek Jézus ismert szavai: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
