Ha Szent István alakját fölidézem mint kalocsai érsek, eszembe jut az a sok-sok művészi alkotás, festmény, szobor, relief, amelyek azt a pillanatot ábrázolják, amikor a Szent Asztrik által hozott Szent Koronát fölajánlja Szűz Máriának. Egy emléket szeretnék megosztani ezzel kapcsolatban: Csoóri Sándortól kaptam, aki baráti kézszorítással küldte el levelét 2007-ben, pár nappal a Szent István-bazilikában elmondott prédikációm után. A levél részlete így hangzik:

„Az ünnep után érkezett szentbeszéded ünnepivé tette a négy nappal későbbi napot is. Protestáns szemmel is úgy olvastam időszerű és emelkedett szövegedet, ahogy Istened súgta. Bármikor szívesen elmondanám én is szóról szóra, akárhol. Sőt, van egy olyan rész benne, amelyet sem teológustól, sem történésztől eleddig nem hallottam. Arra a részre gondolok, amelyben Szent István fölajánlotta az országot a Magyarok Nagyasszonyának. S Te költőien kérded: miért nem Jézusnak ajánlotta föl? A válaszod így hangzik: azért, mert lelki rokonságot érzett Szűz Máriával, aki ugyanúgy elveszítette a Fiát, mint ahogy Ő is… Ez a mély emberi gondolat többet ér minden metafizikai érvnél. Újra meg újra fölidézem.”

Az azóta örökkévalóságba költözött költő még többet tud már annak a tettnek történelmi hatásáról a magyar nemzet életében, amely Szent István király utolsó cselekedete volt.

Lehet-e még újat írni vagy mondani Szent István királyról és életművéről? Bizonyára nem, de lehet újra meg újra időszerűvé tenni Szent István király életpéldáját és örökségét. A szent király életkeretét legendák őrzik. Kisebbik legendájából tudjuk: „István Esztergom városában született s már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya.” A nagy legenda pedig azt írja: „Nőtt a gyermek, gyámolítva a királyi nevelésben; átlábolva a kisded éveket, s miután a serdülőkor első lépcsőfokán átlépett, apja összehívta Magyarország főembereit és az utána következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép elé állította, hogy uralkodjék őutána, s ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette.”

Élete befejezéséről a Hartvik-legendában ezt olvassuk: „A szent király kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: Ég királynője, e világ jeles újjászervezője, végső könyörgéseimben a szentegyházat, a püspökökkel, a papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom, nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom (vö. Zsolt 30,6).”

Reményteljes volt életének kezdete, példamutató a magyar ifjúság számára, hogy mind jellemben, tudományban növekedjék, és megszívlelendő életének befejezése a nemzetnek, amikor egész életművét Szűz Mária által Istennek ajánlotta.

E két meghatározó esemény közé esik az az emberöltőnyi idő, amelyben megalapította a keresztény magyar államot vármegyéivel, kinevezett főemberi tisztségekkel és törvényekkel és megvetette a keresztény magyar egyház alapjait egyházmegyéivel, kolostoraival, templomaival és a vezetők kinevezésével.

A szikár adatok a következők: Szent István az ország területének birtokbavétele közepette fokozatosan megszervezte az egyházat: két érsekséget és tíz püspökséget állított fel. Érseki rangot kapott Esztergom és Kalocsa, a további püspöki székhelyek Veszprém, Győr, Pécs, Gyulafehérvár, Bihar, Csanád, Eger és Vác voltak. A fiatal egyházat jogi eszközökkel védte, anyagi ellátásáról is gondoskodott. A papságot kiemelte a világi tisztségviselők, bírák hatásköréből, s csak egyházi elöljárók ítélkezhettek felette. Az egyház fenntartására dézsmát, azaz a termés egytizedét kellett fizetni. A letört törzsfők magánbirtokait elvette és a királyi várbirtokszerkezethez csatolta.

A területi adminisztráció legfontosabb intézményeivé a királyi vármegyét tette. Szent István nevéhez mintegy negyven vármegye megszervezése fűződik. Az általa kijelölt igazgatási határon (mezsgyén) belül, többnyire még földből – felépítette a királyi várat, amelyhez várbirtokok tartoztak, és az itt dolgozó szabadok szállásadóval és szolgáltatással tartoztak a vár urának, a király által kinevezett ispánnak. A megyeszékhelyek várai egyben a királyi adó begyűjtésére is szolgáltak. A király állandóan mozgó udvarával körbeutazta az országot és egyben ellátta az igazgatási feladatokat is. A királyi udvar feje a nádor (a palatinus) volt, mellette további tisztségek szerveződtek, például főlovász, asztalnok, főpohárnok.

Törvényekkel biztosította Szent István a kialakuló új rendet, ezek nyugati (frank, bajor, pápai) jogforrásokat használtak, noha a tartalom sajátosan magyar volt. „Mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért (…) a régi és a mostani császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghoztuk népünknek, miként éljen tisztes és háborítatlan életet” – szögezte le. A neve alatt két törvénykönyv és bennük összesen ötvenhat cikkely maradt ránk. Tartalmuk vegyes, de egészében véve a közrend megszilárdítására, főként pedig az új intézmények: a királyság és az egyház minél teljesebb védelmére való törekvés hatotta át őket.

Példás családi életével, fiáról való gondoskodásával, intelmeivel ma is üzen nekünk. Lelkületére legjobban fiának, Szent Imrének adott intelmei vetnek fényt, amelyek a mai történelemtudomány szerint is, még ha más mintákat vett is alapul a király, vagy segítségül kért főpapokat annak megírásában, egyértelműen tőle származik, mert azt a személyes hangvételt, melyben a trónörököst szerelmetes fiának szólítja, senki nem merte volna megengedni.

A nevezetes írásból egyrész kitűnik Szent István igazi pedagógiája, amelyet ma is a legmodernebb tanítási módszernek tartunk, hogy életével példát adott: „az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövesd”. Szívesen emlékezetébe idézném a tanár–diák tüntetések résztvevőinek, amikor a jogaikért küzdenek, nem lehet megfeledkezni az emberi méltóságról, mert egész küzdelmük hitelét veszti. Ezt mondottam iskoláink tanárainak is, nekünk meg kell mutatni minden helyzetben, hogy nem vagyunk közönséges emberek.

Szent István bizonyára tudott Szent Ágoston nagy művéről, a Civitas Deiről – azaz „Isten városáról” –, részben a főpapok tanításából, részben a Nagy Károly-i állameszme követéséből. Szent Ágoston azt írja a keresztény uralkodó legfőbb jelleméről, hogy iustus, pius et pacificus – azaz igazságos, kegyes és békességes. Ezt mind meg akarta valósítani a szent király. A mai háborús időben különösen a békességszerzés, ami nagyon időszerű Európában, hiszen már második éve és ki tudja, meddig folyik a gyilkos háború.

Bogyay Tamás történész írja róla: „István önmegtartóztatása és békeszeretete, amely támadó kedvű szláv szomszédainak terjeszkedési igyekezetével sajátos ellentétben áll, csak részben függött azon reálpolitikai megfontolástól, hogy az új, keresztény rend felépítéséhez nyugalomra és erőre volt szüksége. Magatartása igazi, mély vallásos érzületből is fakadt.”

Szent királyunk támadó háborút nem kezdeményezett, ha azonban megtámadták, védekezett. Hadi kudarcáról nincs tudomásunk. Megvédte országát minden ellenséggel szemben és sikeres külpolitikát is folytatott. Művét, ahogy az evangéliumból olvassuk, olyan sziklára építette, amely kiállta a történelmi viharok csapásait. Méltán kapta az államalapító nevet, mi, keresztények pedig elválaszthatatlan jelzővel említjük szent királyként nevét.

Minden Szent István-ünnep alkalom arra, hogy újra meg újra felidézzük örök időszerűségét szent királyunknak.

Grafika: Herkli Mátyás Barnabás