Jézus az Igazság Lelkét ígéri meg tanítványainak. (Jn 15,26–27; 16,12–15) Ez az ígéret nekünk is szól. Az Igazság Lelkét kiárasztja tanítványaira, kiárasztja mindazokra, akik követni akarják őt. Az Igazság Lelke vigasztaló: amikor azt tapasztaljuk, hogy
annyi minden be akar hálózni, le akar igázni, foglyul akar ejteni minket, akkor ne felejtsük, hogy az Igazság szabaddá tesz minket.
Amikor virágba borul minden, amikor madárdaltól hangos a természet, elkeserít, hogy a világnak sok részén, a közvetlen közelünkben is háborúk pusztítanak, emberek gyilkolják egymást. Vagy ha még éppen nem jutottak el a gyilkolásig, úgynevezett elrettentő hadműveleteket, gyakorlatokat tartanak.
Az ember szeretne része lenni a virágba boruló világnak (a szerző fotói)
Az ember élni szeretne. Az ember – minden ember – szeretne örülni az életnek. A rendnek. A békének. Szeretné érezni, hogy része ennek a virágba boruló világnak. Minden ember szeretetre vágyik. Elfogadásra. Megértésre. Otthonra. Hazára. Családra. Van, aki megsejti ennek a világnak szépsége és felfoghatatlan csodája mögött a Teremtőt, az alkotót. Van, aki egyszerűen csak csodálja. Vannak azonban, nem is kevesen, akik engednek a kísértésnek, hogy ők fölötte állnak ennek a csodának, és azt tesznek vele,
ami a pillanatnyi érdekük. S ez nemritkán azt kívánja, hogy sajátítsák ki maguknak a Földet.
Engednek a kísértésnek, leborulnak a kísértő előtt. Bálványimádókká válnak. Nem veszik észre, hogy a pillanatnyi élvezeteknek vagy a féktelen birtoklásvágynak hódolva lezárul előttük a látóhatár, beszűkül a világ, bezárulnak önmagukba. Mindenek fölé helyezik magukat. Ítélnek élők és holtak fölött. Hatalomvágy borítja el gondolkodásukat és jogot formálnak még a gyilkolásra is, hogy érvényesítsék önző akaratukat.
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
Balassi Bálintból így fakad föl az életöröm pünkösd idején. Erre vágyunk mi magunk is, századokkal később. És arra várunk, ami megtörtént az első pünkösdkor, amikor az Isten Szent Lelke betöltötte az apostolokat, és akik eddig félve, remegve húzták meg magukat az utolsó vacsora termének zárt ajtaja mögött, most bátran kimennek az emberek közé, hogy hirdessék az Isten nagy tetteit.
Erre a bátorságra van szükség ebben az egymást érteni, megérteni nem képes, vagy nem is akaró világban. Az Élet Igéjére van szükség, mert úgy látszik, hogy a civilizáltnak mondott emberiség saját pusztulását készíti elő. Amikor háborús híreket hallunk, amikor a háborúknak nem a befejezéséről, hanem elhúzódásáról írnak és beszélnek, félelem fogja el az egyszerű embert. Amikor
életerős fiatal férfiak egész nemzedéke pusztul el egy értelmetlen háborúban,
világvége hangulat uralkodik el az emberek között. Amikor az iskolát éppen elhagyó fiatalokra nem a továbbtanulás lehetősége vár, hanem a hadsereg, a katonaság, rémület vesz erőt fiatalokon és időseken egyaránt.
Csíksomlyói pünkösdi zarándokok – a békéért imádkoznak
Összezavarodott a világ. Nem csupán gátlástalan fegyverkezés folyik, ugyanilyen gátlástalanul ölik ki az emberekből a józan önismeretet és öntudatot. Vannak, akik anyagi tehetősségük tudatában bármit megengedhetnek maguknak, úgy, hogy
nem vállalják a jövőt, a párkapcsolatot, a hűséget, a családot, a gyermekeket.
Közben pedig egyre nő a feszültség szegények és gazdagok között. Politikai pártok egymást lejárató küzdelmeinek vagyunk szenvedő tanúi. Hazugság, rágalom, karaktergyilkosság lassan már meg sem rendíti az embereket. Hozzátartozik a hétköznapi élethez, hogy bárki bárkiről bármit állíthat, bizonyítékok nélkül. Kiveszett a közkincs fogalma. A közjó már senkit nem érdekel. A szakadék pedig egyre nő a különböző felfogású emberek között. Mintha nem ugyanúgy emberek volnánk mindannyian, akiknek felelősségünk van az életért: felelősségünk a saját életünkért, és felelősségünk másokért.
Új teremtésre van szükség. Ehhez kevés az emberi erő.
Régi, szép pünkösdi énekünk a Szentlelket teremtő Léleknek mondja, és így fohászkodik: „Teremtő lélek, szállj közénk!”
Újjá kell teremteni mindent. Így fohászkodunk: Küldd el Szent Lelkedet, és minden megújul. És megújítod a föld színét.
A Lélek betöltötte a tanítványokat
Jézus tanítványainak megígérte a Szentlelket. S a Lélek pünkösd ünnepén kiáradt, és betöltötte a tanítványokat. A bizonytalankodókból, a bátortalanokból félelmet nem ismerő tanúságtevők váltak. Az utolsó vacsora terméből a sok ezer zarándok közé mentek, akik az akkori világ számtalan részéből jöttek Jeruzsálembe. A Szentírás föl is sorolja őket: pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiából valók és a többiek…
Pünkösd csodája, a kiáradó isteni Lélek csodája, hogy ezek
a különböző ajkú emberek mind a maguk nyelvén hallották Isten csodálatos tetteinek hirdetését.
Ugyanazt az üzenetet fogadták be, és különbözőségeik ellenére váltak ott, abban az órában egyetlen nagy közösséggé.
Szükségünk van a Lélekre. Isten Szent Lelkére. A bátorság, a józanság, az igazság, az erősség, az értelem, a tudás, a lelki erősség, s nem utolsósorban az istenfélelem lelkére.
A Isten örök szövetségének jele
Napjainkban úgy érezzük, hogy kudarcba fullad minden jószándék, minden béketörekvés, minden, ami az emberek számára emberibb életet teremtene. Jézus ígérete a Lélek elküldéséről valóság. Föl, föl a szívekkel! A megroggyant térdeket egyenesítsük ki! (Zsid 12,12)
A kardokból formáljunk ekevasakat!
(Mik 4,3–4) Legyen vége a pusztításnak. Tegyünk meg mindent az életért. Legyünk ne csak névleg, hanem a valóságban is Krisztus tanítványai.
Egy neves teológust hadd idézzek:
„Amikor a Húsvét éjszaka liturgiájában azt kiáltjuk »Krisztus feltámadt, valóban feltámadt«, egyben azt is kiáltjuk, hogy ez »felszabadulás«, és egyek vagyunk a meggyötört, tönkretett emberrel, a szegénnyel. »Feltámadott«, mondjuk, és arra gondolunk, hogy jóllakunk, szeretjük anyánkat, a földet; a békét építjük egész életünkkel. (…)
Újra birtokba kell vennünk ezeket a szavakat: feltámadás, élet a halálból, igazságosság,
és igaznak kell elismerjük azokat saját tapasztalataink fényénél. (…) Csak azt lehet tovább mondani, csak azt közvetíthetjük mások számára, amit magunk keresztény élményeinkből életünk részévé tettünk.” (Dorothee Sölle)
