E szép nagy szám java pedig nyolc esztendő leforgása alatt jött össze. Nem varázsütésre indult a dolog, és természetesen nem is úgy szakadt meg, mert 1980-ban a győri bencés gimnáziumba kerülve is ministráltam, s otthon is még sokáig a szünetekben.

A kezdetekre egészen világosan emlékszem: éppen az első osztályt fejeztem be (énekből és testnevelésből kaptam csak négyest, hogy ne legyen már kitűnő az osztályellenség sarja). Nyár volt, és édesanyám, aki kezdettől fogva papnak szánt, elvitt a vasárnap délutáni litániára. Ahová egyébként jellemzően csak az asszonyok jártak akkoriban, a férfiak hitélete jobb esetben a vasárnap délelőtti misével véget ért. Várta a férfiembert a kocsma, vagy a délutáni focimeccs. Esetleg a szombatról elmaradt munka, bár

aki adott magára, még a hetvenes években sem dolgozott vasárnap.

Ott voltam tehát a litánián, és Kóczán Pisti, aki az öccsével, Zolival később a barátom lett, szintén megérkezett az anyukájával, s mivel két esztendővel idősebb volt nálam, ő immár ministrálni jött. Még arra is emlékszem, hogy egy citromsárga póló volt rajta, sötétzöld betéttel a nyaknál. (Talán azért is jegyeztem ezt meg, mert ez a két szín most is tetszik így együtt.)

Gasztony barokk temploma (fotó: Pálffy Lajos)

 

Ott álltunk tehát a Mária Terézia-típusú barokk templomocska előtt, amikor az én jó édesanyám egyszerre csak azt mondta: mi lenne, ha most én is odaállnék az oltár mellé. Nem kell félnem, majd a Pisti megmutatja, mit is kell csinálni. És tényleg, flottul ment a dolog, már csak azért is, mert a litániákon nem nagyon akad dolga a ministránsnak.

Másképp van ellenben ez a szentmiséknél. Ott több mindent is észben kell tartani! A gasztonyi szokásrend szerint a szembemiséző oltár bal oldalán álló ministránsnak akadtak bőségesen feladatai. Ő volt az, akinek a felajánlásnál a misebort és vizet tartalmazó „ápolnákat”, ahogy mifelénk az ampolnákat, a kis, deciliteres üvegkancsókat nevezték, az oltárhoz kellett vinnie, amikor a bort és a vizet a pap beleönti a kehelybe. Ezt követően pedig, egyik kezében kis tálkát és kendőt tartva, kevéske vizet öntött az ápolnából az áldozatot bemutató pap ujjaira.

Ez lenne a dolog nehezebb része, mert előzőleg, a mise tanító részében leginkább csak ott kellett ücsörögni a félköríves szentély két oldalsó falához rakott, az oltárasztalhoz és a szószékhez hasonló, támla nélküli székeken.

Ezeket a hívek által kezdetben nehezteléssel fogadott, a II. vatikáni zsinat által kötelezővé tett oltárokat a hetvenes évek elején állították be a magyarországi katolikus templomokba. Gasztonyban a nép által csak Ferci papnak nevezett fiatalember volt, aki a folyamatot levezényelte, és a kor vonalait viselő bútorokat kiválasztotta. Azután nem sokkal a beszerzés után meglépett az egyik ifjú, takaros menyecskével, állítólag meg sem álltak Amerikáig. (Mások szerint csak egy megyével költöztek odébb, ahol most is éldegélnek, mint két galamb.)

Ministránsruhák (Fortepan, adományozó: Reményi József)

 

Így azután az oltár melletti szolgálatot én nagyobbrészt Székely László apát úr, a teológiai tudományok doktora gasztonyi szolgálata idején teljesítettem. Az apát úr nyugdíjas éveire érkezett a győrvári rideg, öreg plébániaépületből a gasztonyi komfortos plébániára. És maradt is itt 1984-ig, hogy azután a székesfehérvári papi otthonba, majd néhány év múlva a kőszegi temetőbe költözzön. Budapesten született, iparos családban, majd Mikes János püspök mellett indult papi és költői pályafutása. Később

kőszegi plébánosként működött sikerrel, amit az ÁVH nem nézett jó szemmel.

Így került az ötvenes évek elején Győrvárra, majd onnan húsz év után Gasztonyba. Az apát úr mellett tanultam bele igazából a ministrálásba, amelynek egyik legizgalmasabb időszaka a nagyheti szertartások ideje volt.

Nagycsütörtökön, a még csak a „törzsközönséget” megmozgató esti misén, mint azt akkoriban mindenki tudta, a harangok elmentek Rómába. Itt volt először a szokásos ügymenettől eltérő dolgunk, hiszen egyikünk a mise kezdetét jelző kis harangot rángatta, a másik az úrfelmutatást jelző négyes csengőt szólaltatta meg, egy embernek pedig harangoznia kellett.

De már csak azután, hogy a falu harangozója, Cetli Naca néni meghalt, mert ő nemcsak a hajnali, déli és esti harangozásokat, a temetések lélekharang-szolgáltatását, hanem a misék, litániák előtti beharangozásokat is intézte, tehát ott volt minden szertartáson a templomban. Nagycsütörtökön oltárfosztással fejeződött be az esti mise, ahol a gyertyatartók, a könyvállvány lepakolásánál, és a terítők összehajtogatásánál a ministránsok is ott serénykedtek.

A nagypéntek esti csonkamise gyászos ünnepélyességét („Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha, e világnak váltsága”) valóban megborzongtuk mi gyerekek is. Ott volt a levegőben az elveszettség, a halál szele, de tudtuk, hogy már csak egyet kell aludni, és

a következő alkonyattal bekövetkezik a feltámadás!

Nagyszombaton az apát úr délután ötkor, még világosban kezdte meg a tűzszentelés szép szertartását. Itt mindjárt komoly feladatunk volt, parazsat kellett hoznunk a templomtól két házra lakó Bucsi testvérektől. A két kedves nénike egy nagyon öreg tömésházban lakott, amelynek igazi, füstös konyhájában mindig égett a sparhertben tűz. És döngölt agyag volt a padló, az első, tisztaszobát pedig nem is használták, ott laktak a nénikék talán kezdetektől fogva a konyhában. Tőlük volt a szent tűzhöz a parázs, de más jelesebb alkalmakkor a füstölőhöz is innen hozták még mise előtt a ministránsok. Hogy aztán egyikük a sekrestyében tartsa életben ezt a parazsat, amíg rá nem kerül a tömjén, és az oltárt körbe nem veszi az édeskés, kékes, szürkés füstje.

Nyolc-tíz ministráns is összegyűlt (Fortepan, adományozó: Keveházi János)

 

A nagyszombati tűzszentelés után kezdődő szertartások lassan átfolytak a feltámadási szentmisébe, amelynek csúcspontján, megint csak minden csengő-bongó eszköz megszólaltatásával, visszatértek Rómából a harangok, és elkezdődött a feltámadási körmenet. Eme jeles alkalomra sokszor nyolc-tíz minisztráns is összegyűlt, kettes sorban mentünk az „umbella”, az Oltáriszentség felett hordozott sátor előtt. A körmenet és a mise végén, a faluban is gyakorta hallható káromkodások miatt mondott ima után („Áldott legyen az Isten…”) jött a Mennynek Királyné Asszonya, a nekem mindig oly kedves szent ének, így lett teljes évről évre Gasztonyban a Feltámadás. Mert a másnap reggeli, húsvéti mise valahogy már csak ráadás volt, utána az udvaron ott keresgéltük a friss, üdezöld fűcsomókba rejtett csokikat, tojásokat.

Az Oltáriszentség felett hordozott sátor (Fortepan)

 

Húsvéthétfő már akkoriban is leginkább pénzt hozott a férfigyerekek számára, a pelyhedző állú legénykék pedig

megismerkedhettek a különféle alkoholok változatos ízeivel, s másnap a hasogató fejfájással.

De visszatérve a bevezetőhöz, úgy jöhetett össze ez a háromezer alkalmat is meghaladó oltár melletti szolgálat, hogy kedden este is ott ministráltunk Kóczán Zoli barátommal az esti misén. Amúgy szinte az egész napot együtt töltöttünk, ha szezonja volt, akkor éppen a tehenekre vigyázva, a falu legelőjén. De ez már egy másik történet, talán egyszer ezt is elmondom még.

 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Hámori Gyula