Sokszor téblábolunk a kijelentések és fogalmak között. Nem kevesen vannak, akiknek fogalmuk sincs arról, mit jelent az üdvösség. Nekik ez csak egy elavult szó, ódivatú, elhalványult a jelentése, vagy talán nincs is értelme, de találkoznak vele, amikor jámbor öregasszonyok vagy a papok mégis használják… Semmi közük hozzá, megváltozott a világ…

Valahogy így gondolkoznak, akik számára a vallás ósdi hagyományrendszer, aminek nem sok köze van a valós élethez. Vannak talán, akik hallottak az orvosok esküjéről, amelyben a következő kijelentést találjuk: „Salus aegroti suprema lex esto” – „A beteg üdve a legfőbb törvény”. Az ókorból származik, Hippokratésztől. Van betegség, vannak betegek, akikkel törődni kell, s az orvos legfontosabb feladata, hogy törődjön a beteggel, hogy az egészséget szolgálja. Salus: egészség, jól-lét.

Az orvos legfontosabb feladata, hogy törődjön a beteggel (a szerző fotói)

 

Amikor köszönünk, a másik embert nem egyszerűen tudomásul vesszük, hanem jót kívánunk neki. Salve! – mondták a latinok, és vannak még ma is közösségek, ahol

az ajtón kopogtató ezt a szót hallja: Salve! Légy üdvözölve! Szívesen látunk! Üdv neked!

Az üdvözülés sem magától értetődő fogalom. Valahol ezt a meghatározást, értelmezést találom: „üdvözülés, megszabadulás, megmenekülés; mindegyik kifejezés ugyanarra az alapvető tapasztalatra utal: megmenekülni, üdvözülni annyit jelent, mint kimentve (kihúzva) lenni olyan veszélyből, ahol az ember élete forog kockán.”

Mindenképpen az életről van szó. Mondhatjuk: az üdvösség és az élet ugyanazt jelenti. De mi az élet? Féltjük az életünket, félünk, hogy meghalunk, egyszeri és megismételhetetlen tapasztalás, hogy élünk. De hogy mi is az élet tulajdonképpen, azt emberi szavakkal megragadni nem tudjuk. Az emberben az életösztön mindennél erősebb. Az élet ajándék. Sokan vannak, akik úgy érzik, hogy teher. Vannak, akik nem bírják ki az életet: nem találják önmagukat, félnek, szoronganak, nem tudnak megbízni senkiben. Nem értik, nem érzik, miért is élnek egyáltalán.

Élünk. De miért? Élünk. De kiért? A gondolkodó ember számára

az egyik legnehezebb kérdés az élet értelme. Vannak, nem is kevesen, akik menekülnek a kérdés elől.

Menekülnek egy látszatvilágba, amely kielégíti az érzéki vágyakat, s amely nem ismeri azt, hogy „holnap”.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen!” – mondja Jézus Nikodémusnak, aki titokban megy hozzá, mert fél az emberek véleményétől. (Jn 3,16–18) Hallott róla, hogy Jézus gyógyít, Jézus tanít, hogy Jézusban valamiképpen az élet értelme tárul föl.

Arimateai József és Nikodémus Jézus testét gyolcsba göngyölték

 

Amikor a kereszten meghalt Jézus testét leemelik, az evangélista két nevet említ. János evangéliumában így olvassuk: „Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt – bár a zsidóktól való félelmében csak titokban –, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy száz font mirha­ és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték.” (Jn 19,38–40)

Aki az életről beszélt a tanítványoknak, most halott. Keserves szenvedés, megkínzatás után keresztre feszítve kivégezték. A kereszten Jézus utolsó szava: „Beteljesedett.” (19,30)

A körülötte állók azt gondolhatták, hogy vége mindennek.

Gúnyból írták föl a táblára: Jézus, a zsidók királya. Az ország, amire vártak, nem valósult meg. Igaz, Pilátus udvarában Jézus a kérdésre, hogy király-e ő, azt mondta, hogy igen. De hozzáfűzte: az ő országa nem ebből a világból való.

Tudtak-e hinni, remélni?

 

De a tanítványok, az apostolok, Arimateai József és Nikodémus is ebben a világban élnek. Vajon mit gondolhattak, amikor a halott Jézus testét elhelyezték a sírba? Tudtak-e hinni, remélni? A sír, a halál sötétsége nem a világ világosságát hirdeti.

Az evangélium szövegét a kutatók szerint Krisztus születése után körülbelül száz évvel írták. Az evangéliumban szó van nemcsak Jézus haláláról, hanem az üres sírról és Jézus megjelenéseiről is. Találkozik az apostolokkal, a tanítványokkal. József és Nikodémus, akik nem tartoztak a legszűkebb tanítványi körhöz,

tanúi lehettek annak az örömnek, amely eltöltötte a tanítványokat, amikor újra találkoztak Jézussal.

Azzal a Jézussal, aki legyőzte a halált.

Bizonyosságot keresünk mindannyian, akik élünk. Bizonyosságot szeretnénk mindannyian, akik nem kerülhetjük ki a halált. Az élet legnagyobb titkai – ezekhez tartozik a halál is – matematikai bizonyossággal nem válnak világossá. De a két pillér: az egyik Jézus valósága, élete, cselekedetei, tanítása, keresztre feszítése és halála, a másik pedig az apostolok meggyőződése, hogy Jézuson nem lett úrrá a halál, harmadnapra föltámadt – és ezért a meggyőződésükért képesek voltak vállalni a halált is. Ez erősít bennünket, mai kereső, sokszor kétkedő embereket, hogy legyen bátorság bennünk Jézus Krisztusra bízni az életünket. Az őbenne való hit kétezer év óta értelmet adott azoknak, akik vállalták, hogy a Jézus által kijelölt úton járjanak.

Még ma velem leszel a paradicsomban!

 

Föltekinteni Őrá, akit értünk megfeszítettek, aki kínhalált szenvedett, akit eltemettek.

Őrá tekinteni, aki a harmadik napon feltámadt a halottak közül.

Őrá tekinteni, aki a vele együtt megfeszített két gonosztevő közül annak, aki megszólította őt, kérve, hogy emlékezzék meg róla az ő országában, csupán ennyit mondott: Még ma velem leszel a paradicsomban!

Ne zárjuk be magunkat. Nyíljunk meg annak a fénynek, amely átragyog a halál sötétségén is. Most is. A világ végezetéig.