Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben
Refrén: Jézus magát úgy jelentgeti már
Először jelenti Nagykarácsony napján...
Másodszor jelenti hangos húsvét napján...
Harmadszor jelenti piros pünkösd napján...
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II. Budapest, 1977.)
Legnagyobb ünnepeinkről szólva előkelő helyen említenénk
egyéni és családi életünk legfontosabb alkalmait, majd karácsonyt és húsvétot,
néhány állami/nemzeti ünnepet – egyszeri vagy ismétlődő alkalmakat. Egy ünnepstruktúra – legyen az egyéni vagy közösségi – akkor hatékony, ha összetevői egységes világkép alapján szerveződnek, illetőleg a társadalom széles rétegei magukénak érzik. Napjaink ünnepi kalendáriumában a legrangosabb helyet keresztény ünnepek foglalják el – akkor, amikor egyre többen válnak vallástalanná, jobb esetben a maguk módján vallásossá, azaz egyre kevésbé vannak tisztában azzal, mit is ünnepelnek az adott napon.
Az ünnep szent ideje
Az ünnep az idő egészéből kiemelt, rendkívüli idő. Ilyenkor az emberek másként viselkednek, mint a hétköznapokon. Az ünnep alkotóelemei a pozitív rítusok és tilalmak és sokak számára a természetfölötti jelenléte. Az ünnep maga tabu, legtöbbször szigorú dologtiltással. A Tízparancsolatban a negyedik helyen szerepel: az Úr napját szenteld meg! Nagyapáink, dédapáink nem is dolgoztak sem vasárnap, sem más egyházi ünnepen! A vallásos ember szemében az ünnepek ideje szent idő – mondja Mircea Eliade –, amikor az ember az istenek kortársává válik.
Az ünnep egyik legátfogóbb elméletét a francia kultúrfilozófus, Roger Caillois fejtette ki. Elfogadja a sokak által, Platóntól Eliadéig vallott álláspontot, miszerint az ünnep
„szent idő” (kronosz hierosz), amely az istenek hatalmas jelenléte által felfüggeszti az emberi időt.
Az ünneplő ember felülemelkedik a hétköznapokon, kilép a megszokott időből, meghaladja a tér-időbeli egzisztencia korlátait.
Az ünnep tágabb összefüggéseket nyit meg, relativizálja a munkanapok, a hétköznapok világát. Ám az ünnep mégiscsak a hétköznapok fényében érthető meg.
Az ünnephez hozzátartozhat a bőség, az életigenlés és a kivételesség. Az ünnep kivételes, a megszokottól eltérő, nevezetes alkalom. Leginkább a bőség, a szertelenség, bizonyos tekintetben a zűrzavar jellemző rá. Az ünnepi étrend nemcsak azt jelenti, hogy többet eszünk, hanem azt, hogy jobbat is. Egy háziasszony hétköznap ritkán készít háromfogásos ebédet, de vasárnapra kijár a sütemény! Ünneplő ruhát hordunk ünnepi alkalmakkor. Freud ehhez még hozzáteszi, hogy
a megszokott tilalmak alóli felmentés teremti meg az ünnepi hangulatot.
Lakodalomban sokat „kell”, illik enni, nem bűn kicsit spiccesnek lenni, hangosan nótázni, rogyásig táncolni, ám mindezért hétköznap bizony megszólnának minket!
Az ember az ünnepen megemlékezik valamiről, vagy remél valamit. „Kezdet és vég, elmúlás és születés, élet és halál ad okot az ünnepre”, de az ünnep szembenéz a világ borzalmaival is. Az ünnep a világ helyeslése, hogy minden, ami van, jó és hogy lenni, létezni jó. Az ünnep ugyanakkor „összhang a világgal”, mert aki ünnepel, az elfogadja az ünnep által kifejezett rendet, világot, világképet.
Az ünnep fontos alkotóeleme még a csönd is. Ám ez a „nyugalom, a szemlélődés, a csönd (…) az élet fokozása, a bőség forrása”. Találkozás a magasabb valóságokkal, mondja Kerényi Károly; az ember lényegéből fakadó törekvése, hogy megtapasztalja egyesülését a létezők totalitásával.
Vágy a másra, az istenivel való találkozásra. Napjaink ünnepléséből talán a csönd hiányzik leginkább.
Az ünnepek a rend és a stabilitás érzését hozzák életünkbe és világunkba, hiszen évről évre ismétlődnek – mondja Bálint Sándor. S ez nemcsak a nagy egyházi ünnepekkel van így, hiszen egyéni és társadalmi/közösségi életünk ünnepi alkalmai is ismétlődnek: születés- és névnapok, szeretteink halálozási évfordulói, osztálytalálkozók, helyi búcsúk és falunapok, tanévnyitás és ballagás. Sok kutató szerint az ünnep legfontosabb társadalmi és kulturális funkciója az időrendező, a rendet biztosító szerepe.
Betlehemezés 1942-ben a keleti fronton, Oroszországban (Fortepan, adományozó: Miklós Lajos)
Ám nemcsak kivételes idő az ünnep, hanem ritualizált, azaz megszerkesztett idő. Szertartásos magatartásformák alkalma, olyan magatartásformáké, amelyekre a rituális viselkedés általános jegyei (tudatosan választott, kezdettel és véggel rendelkező cselekmény, amely valamilyen értéket fejez ki, formalitás, alkalmanként álarc viselése, szerepcsere, kicsapongás) jellemzők. Példaként említhetjük a karácsonyi időből a kötött szövegű, jelmezt is használó betlehemezés szokását, vagy – inkább már csak a múltból – a disznótorba érkező, „cigánynak” öltözött, olykor nemi szerepcserét is mutató „hívatlanok” szertelen mulattató játékát.
Ünnep az időben
Az ünnepek és nyilvános szertartások periodikusan ismétlődnek, s megbontják az idő folytonosságát. Nem mennyiségek szerint, mint a naptár és az óra, hanem minőség szerint. Mégis a naptár mérföldkövei. Az ünnepek ideje megszakítja az idő előre haladását
„kiragad az itt és most korlátaiból”.
Szükségképpen kapcsolatot teremt a múlttal és a jövővel, hiszen ünnepi megemlékezésünkkel általában valamilyen múltbeli eseményt hozunk a jelenbe, ami megerősíthet bennünket a jövőre nézve is. Húsvétkor Jézus feltámadására emlékezve megerősödünk hitünkben, reménységünkben. A házassági évfordulók megünneplése a családban a házastársi kapcsolatok megerősítője lehet.
Az idő az ember számára nemcsak természeti adottság, hanem szociális-kulturális intézmény is, amelynek szimbólumjellege is van. Az idő alapegysége a jelen, ez köti össze a múltat és a jövőt.
Ünnep és emlékezet, ünnep és hatalom
Ünnepeink túlnyomó többsége „emlékezet-ünnep”. Így van ez karácsony, húsvét és pünkösd esetében is, amelyek a keresztény üdvtörténet, Jézus életének, megváltásunk történetének legfontosabb alkalmait jelenítik meg, s az arról szóló történetek újraelbeszélésének lehetőségét adják.
Az ünnepek és a rítusok szabályszerű visszatérése kezeskedik az identitásbiztosító tudás közvetítéséért és továbbörökítéséért, a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és időbeli összetartozását.
Az ünnep, a kulturális emlékezet elsődleges szervezőformája a társadalmakban,
s az időt köznapokra és ünnepnapokra, mindennapi és ünnepi emlékezésre tagolja. Az ünnepek struktúrát, ritmust hoznak az életünkbe. Ennek egyik legfontosabb és legkifejezőbb megjelenítése az egyházi év.
Vallás által megjelenített történelem - betlehemező gyermekek (Fortepan, adományozó: Göcseji Múzeum/Morandini-Schlemmer hagyaték)
Az ünnepek egymással összefügghetnek, ciklusokat alkotnak, szimbolikus tartalmakat fejezhetnek ki. A ciklikus idő rendszeresen ismétlődő eseményekből áll, amelyekre számítani lehet, ezért köréjük tevékenységek tervezhetők. Az ünnep az egyén számára lehetővé teszi a belső azonosulást. Az ünnep egyszerre a két idősíkon létezést egyesíti: az ünnep vertikális és a mindennapok horizontális idejét.
Az ünnep sajátos időszemlélete tehát összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt, s ezzel értelmet ad az emberi életnek. Aki ünnepel, az vállalja a múltat és a jövőt, elfogadja az időnek azokat a dimenzióit is, amelyek rejtve vannak az ember előtt.
Az ünnep ezáltal felfüggeszti a mindennapok időstruktúráját: saját időmértéke van. Megszabadít a mindennapi kötelességek terhétől.
„Akit magával ragad az ünnep, az nem egy kronológiából egy másikba lép át – mondja Nyíri Tamás –, hanem az időből az örökkévalóságba.” A kronoszból a kairoszba.
Az archaikus vallások szimbólumai az időtlenhez kötötték az embert. A kereszténységben az idő Isten működési területe, amelyben Isten cselekszik, tartalmát Isten (Atya, Fiú, Szentlélek) üdvözítő tettei adják meg. Az idő tehát mint történelem jelenik meg. A történelem pedig teofániává változik,
üdvtörténet lesz. A kereszténységnek ez a szemlélete tanította meg az európai embert a történelmi gondolkodásra és látásmódra.
Ez az egyik oka, hogy az európai kultúrkör ünnepei – vallásosak és világiak egyaránt – általában történelmi eseményekre emlékeznek. A vallás által megjelenített történelem megteremtette a szekularizáció alapját, amelyben „elveszett a vallás, s megmaradt a történelem”.
Ünnepre minden emberi közösségnek szüksége van, hogy emlékezetét ápolhassa, a múlthoz és a jövőhöz, embertársaihoz és Istenhez való viszonyát kifejezze.
Nyitókép: húsvéti ortodox körmenet az orosz Szergijev Poszad városában
