Látni szeretnénk Jézust: kívülállók mondják ezt azoknak, akik Jézus szűkebb tanítványi köréhez tartoznak. Fülöp apostolt szólítják meg a kérésükkel. Ő mintha egyedül nem merné ezt megmondani Jézusnak, ezért szól Andrásnak, majd ők ketten mennek oda Jézushoz, hogy megmondják neki. (Jn 12,20–33)
Vajon miért szeretnék Jézust látni? Valószínűleg azért, mert hallottak róla. Hallottak arról, hogyan tanít, mert tanításának ereje volt. Az evangélista Máté megjegyzi:
„Az emberek csodálkozva kérdezgették: Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?”
(Mt 8,27) Márk evangélistánál ezt olvassuk: „Ki ez? – kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki. Hamarosan elterjedt a híre Galilea egész vidékén.” (Mk 1,28–29)
Ki ez az ember? Magára vonja a figyelmet. Ahol megjelenik, megváltozik az élet. Megváltozik a világ.
Jézus példázatot mond a búzaszemről.
Ha nem hull a földbe, egyedül marad. De sok termést hoz, ha földbe hull és elhal…
Minden emberben ott van a félelem, hogy elveszíti önmagát. Meg akarom tartani magamat magamnak. De Jézus kijelentése kizökkent bennünket önzésünkből. Akkor lesz enyém az élet, ha van bátorságom arra, hogy odaadjam. Hogy ne tartsam meg önmagamnak. Ne magamnak éljek, hanem másokért.
Ne magamnak éljek, hanem másokért (a szerző fotói)
Jézusról, Jézus tanításáról nem lehet úgy beszélni, hogy annak ne lenne következménye. Jézus egész élete arról szól, hogy a másokért való életnek van értelme. Átalakulást kíván azoktól, akik utána akarnak menni.
Távlatokat nyit, az örökké tartó élet reménységét.
Ennek azonban feltétele van: föl kell venni mindennap a keresztet.
Jézus, aki a bűnt kivéve emberségében egy közülünk, mélyen megrendül, amikor arra gondol, hogy mi vár rá. Az áldozat nem könnyű. De csak az áldozatvállaló életnek van értelme.
Néhány kívülálló, néhány görög kérte, hogy láthassák Jézust. Ma is vannak, nem is kevesen, akik szeretnék megtudni, mi az a titok, amiről Jézus beszél. Tanúságtevőket keresnek. Olyanokat, akiknek az életében jelen van Jézus. Vajon találnak-e hiteles tanúkat?
Vajon sikerül-e az intézményesült kereszténység hálója mögött meglátni az önmagukat feláldozni kész életeket?
Vagy csak hivatalt, szervezetet látnak, amely intézményeket működtet, iskolákat, óvodákat, szociális otthonokat? Vajon meglátni-e az egyházak nemritkán menedzserré vált képviselőiben a jézusi életet?
Szeretnék megtudni, mi a titok
Alighanem már a kezdetektől fogva jelen van a keresztény közösségek életében a feszültség a szervezet és a karizmák, a Lélek adományai között. A társadalomban való jelenléthez szükség van a szervezetre. De ahhoz is kell a szervezet, hogy egységesen tudjuk képviselni Jézust a világban.
Az örömhír, az életet átalakító üzenet hirdetése senkinek sem magánügye.
Jézus nem egyetlen tanítványt választott maga mellé, akire rábízta volna az élet szolgálatát. Közösséget formált, ott volt a tizenkettő, majd beszélt az evangélium a tanítványok szélesebb köréről, a hetvenkettőről is. Nem a szám a lényeges, hanem az, hogy közösségben vannak Jézus tanítványai. Jézus nem azt mondja, hogy menj az egész világra, hanem többes számban: menjetek! És nem azt mondja, hogy arról ismerik meg, hogy te az én tanítványom vagy, hanem tanítványaim vagytok… S amikor kiválasztja Pétert a Genezáreti-tó partján, a közösség szolgálatára választja ki: erősítsd testvéreidet! (Lk 22,32)
Erősítsd testvéreidet!
Látni szeretnénk Jézust! – mondják a görögök. De ne tagadjuk, mi magunk is így vagyunk, még ha hívőnek mondjuk is magunkat. Szeretnénk meglátni, megtapasztalni, ki is ő, akiről kétezer év óta beszélnek, írnak, tanítanak.
Vajon holt betű-e az ő tanítása, vagy valóban élet?
Mert szükségünk volna a segítségre, hogy igazán élni tudjunk.
„Ha a búzaszem nem hull a földbe…” – halljuk ma is Jézus szavait. Nagyon óvatosak vagyunk manapság, amikor az önátadásról van szó. A szolgálatról. Az elköteleződésről. Arról, hogy ne magunknak éljünk.
Önátadás, szolgálat, elköteleződés
Elgondolkodtató, mennyire megfogyatkozott azoknak a száma, akik vállalnák azt, hogy közvetlenül az embert szolgálják. Gondolok a tanítókra, tanárokra, azokra, akiket egykor „a nemzet napszámosainak” neveztek. Pedagógusnak lenni azt jelenti, hogy
kézen fogom a gyermeket és fölvezetem az életbe.
Segítem, hogy élni tudjon. Tudást közvetítek számára, és alakítom, formálom, hogy ne sodorja el mindenféle szél. Értékrendet közvetítek, ráébresztem arra, hogy felismerje, mi a jó és a rossz, mi az igaz és a hamis.
Milyen kevesen vannak az olyan betegápolók, akik nem egyszerűen munkahelyként tekintenek a kórházi munkára, hanem az emberszolgálat hivatásaként. Tisztelet a kivételnek, az áldozatosan helytállóknak. De – jobb szót nem találok rá – hiányszakma. Hol vannak, akik egész életüket készek volnának rátenni arra, hogy másokért éljenek?
A betegápolás hiányszakma
Meg akarjuk találni az életünket, s közben elveszítjük azt. Egyre kevesebben vannak, akik vállalnák, hogy családban éljenek, holtomiglan-holtáiglan hűségben egymáshoz, nem a saját boldogulásukat, hanem társuk boldogságát keresve.
„Ha a búzaszem nem hull a földbe…” Magányos, boldogtalan emberek sokasága tolong az utcákon, tereken, boldogulásukat keresve.
Bárcsak fölfakadna belőlük a kérés: Látni szeretnénk Jézust!
Vajon mi, akik úgy gondoljuk, hogy hívők vagyunk, el tudjuk-e vinni a keresőket Jézushoz? Személyes meggyőződésre van szükség. András volt, aki a Galileai-tó partján elmondta: Megtaláltuk a Messiást! És elvitte társait Jézushoz. És aznap nála maradtak. A Jézussal való személyes találkozás nélkül nem tudunk segíteni a keresőkön. Pedig milyen sokan vannak, akik kimondva vagy kimondatlanul, életük értelmét keresve látni szeretnék Jézust!