A kő el volt hengerítve. Megdöbbentő élmény. Akit a keresztről levettek, és egy közeli sírba eltemettek, nincs a sírban. Nem találják. Bár megmondta előre, hogy mi fog történni, ki hitte el neki, bármilyen csodálatos volt is az élete. Engedelmeskedtek neki a természet erői, lecsillapodott a háborgó tenger, meggyógyultak a betegek, amikor rájuk tette a kezét,

öt árpakenyérrel és két hallal több ezer embert táplált. De hogy úrrá legyen a halálon? Felfoghatatlan.

Hihetetlen. A halál elől senki élő el nem menekülhet.

Az emberben a legerősebb az életösztön. Az élet pedig a legnagyobb titok. Mi is az élet? És ha élek, miért kell meghalnom? Nem tudom, mi az élet. És azt sem tudom, mi a halál. Megsemmisülés? Átalakulás? Porból vétettünk és visszatérünk a porba. S ami közte volt, mi volt? És mindez miért, ha egyik pillanatról a másikra mindennek vége?

Meg kell harcolnia mindenkinek a maga harcát. Ady így sóhajt föl:

„Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.”

Vannak jeles napjai az évnek. Várjuk az ünnepeket. A születés ünnepét, amikor karácsonyra készülünk. S az élet, a soha el nem múló élet ünnepét várjuk, húsvétra készülve.

Húsvét ünnepét megelőzi az emlékezés Jézus szenvedésére, megfeszíttetésére, kereszthalálára. Jézus a kereszten kimondja: „Bevégeztetett”. Vajon vége mindennek? A tanítványok, akik valahonnan távolról figyelhették a végzetes történést, ezt gondolhatták.

Szertefoszlott minden reményük. Nem állt helyre az ország, pedig erre vártak. Hiába volt a nagy éljenzés virágvasárnap, amikor királyként fogadták

a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Éppen ez lett a legfőbb vád: királynak mondja magát. Istenkáromló. Keresztre vele! És amit a tömeg óhajtott, az be is következett. Elsötétült a világ. Jézus meghalt a kereszten.

Bevégeztetett, szertefoszlott minden reményük (a szerző felvételei)

 

A harmadik nap hajnalán azonban a kő el volt hengerítve. A holttest pedig

nem volt a sírban. Emberi ésszel föl nem fogható, ami történt. De megtörtént.

Az asszonyok hajnalban üres sírt találtak. Péter és János maguk is meggyőződtek róla. A főpapok, akik részesei voltak a halálos ítéletnek, megrémülnek a hírtől. Megpróbálják rávenni az őröket, akiket a sírhoz állítottak, hogy vallják azt: a tanítványok hajnalban ellopták a holttestet. Még pénzt is ajánlanak, hogy ezt mondják.

Üres sírt találtak

 

Az evangélisták elbeszélései szerint Jézus este megjelenik a félve-remegve együtt várakozó tanítványoknak, és megszólítja őket:

Békesség! Én vagyok! Ne féljetek!

Péter apostol pedig később megírja: „Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt (…) nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10,39–41)

Húsvét az élet ünnepe. A halálon is győztes élet fényes napja.

Halálon győztes fény

 

Hajlamosak vagyunk arra, hogy kiüresítsük az ünnepeket. Azt is mondhatnánk, profanizáljuk. Üzletet látunk benne. Hírek jelennek meg már az ünnep előtt, mennyi édességet, mennyi csokoládét vásároltak az emberek. Meg hogy mennyivel lett drágább a sonka… Mintha ettől lenne ünnep az ünnep. De hogy mi is húsvét igazi tartalma, arról alig esik szó.

Rácsodálkozunk a virágzó ágakra, a természet megújulására. Valóban csoda, hogy újra virágba borul minden, ami eddig kopár volt, ami halottnak látszott. Nem természetfölötti csoda, hanem egyszerűen csak csodálatos. Vajon érzékenyek vagyunk-e a teremtés üzenetére?

Meghalljuk-e a Teremtő szavát legalább ilyenkor, rügyfakadás, virágzás idején?

Megérezzük-e, hogy egy tőlünk független erő élteti és mozgatja a világot, amelynek mindannyian részesei vagyunk?

Rügyfakadás, a teremtés üzenete

 

Amikor fagyos reggelek köszöntenek ránk a tavaszi virágzás idején, vajon rádöbbenünk-e arra, milyen törékeny és halandó a mi életünk is? Tudjuk-e értékelni, becsülni, gondozni, szeretni mindazt, ami él? Mert életet teremteni egyikünk sem képes. Pusztítani azonban annál inkább hajlamosak vagyunk.

Vajon tudatában vannak-e ennek a világnak az urai, hogy pénzért életet vásárolni nem lehet? Tudatában vannak-e annak, hogy az újabban

„védelmi iparnak” nevezett fegyverkezés gyilkosságra kényszerít ártatlan embereket,

és ártatlan életeket fog elpusztítani? Ki hatalmazott föl bárkit is arra, hogy megöljön bárkit is ezen a földön?

A kő el volt hengerítve… Az asszonyok üres sírt találtak. Jézus, akit keresztre feszítettek, él. Föltámadt. Velünk van. Megszólít bennünket ma is: Békesség, én vagyok, ne féljetek!

De a föltámadott Úr nem veszi le rólunk a felelősséget. Az élet szolgálatát bízta ránk. Békességet hagyott ránk, az ő békéjét, nem úgy, ahogy a világ képes békét adni. Vagy már nincs is szó békéről? Csak háborúról, őrült fegyverkezésről? Meg kiszámíthatatlan, gyilkos terrortámadásokról?

Háború, őrült fegyverkezés, gyilkos terrortámadások

 

Hogyan volnánk képesek tanúságot tenni az ő éltető, halált legyőző, önátadó szeretetéről, ha mi magunk nem vagyunk hajlandók elfogadni testvérként egymást? Ha mi magunk nem lennénk a béke hirdetői?

Szükségünk van a biztató, bátorító szóra. Olyan bátorításra, amelyet az üres sírt találó asszonyok hallottak:

„Miért keresitek az élőt a holtak között?”

(Lk 24,5) Mert az élet erősebb, mint a halál.

A márianosztrai börtön emberileg nézve reménytelen sötétségében fogalmazta meg Rácz Erzsébet a következő sorokat:

„Te bátor angyal, ki az égből
elsőként szálltál oldani
sötétség láncát, sziklasír pántját
s örömhírt tudtál mondani –
– Te, bátor angyal, szállj le hozzánk,
szánjad meg az emberfiát:
rántsad le rólunk halottas leplünk
s hirdessél villámló Halleluját!”

(Márianosztra, 1949 Húsvétja)