Zárt ajtó mögött együtt vannak a tanítványok. Este van már. A hír, hogy az asszonyok üresen találták Jézus sírját, eljutott mindegyikükhöz. Együtt vannak, mert félnek. (Jn 20,19–31) De mitől? Lehet, hogy saját kudarcukkal próbálnak szembenézni: követték a Názáreti Jézust, aki – ahogy az Emmausz felé csüggedten ballagó, reményvesztett két tanítvány mondja – nagyhatású próféta volt.
Jó volna tudni, miről beszélgethettek a zárt ajtó mögött a tanítványok, akik féltek. Mitől? A kudarcról? Féltek a megszégyenüléstől?
Arról beszélgettek talán, hogy hiába volt minden, értelmetlen volt az a három év, amit a Mester társaságában töltöttek?
Arról, hogy akkor most hogyan tovább? Maradjanak, vagy ki-ki menjen vissza, ahonnan Jézus elhívta? Folytassa a munkáját, amihez értett? Sok mindent hallottak, talán meg is jegyeztek abból, ami az elmúlt három évben történt. Csodálkoztak, reménykedtek, bizakodtak. De hogy ilyen csúfos vége legyen ennek a történetnek, arra nem gondoltak.
Ilyen végre nem gondoltak (a szerző felvételei)
Ilyesmi nem történhet meg veled! – mondta Péter indulatosan, amikor Jézus arról beszélt nekik, hogy sokat kell szenvednie, megfeszítik, de a harmadik napon feltámad. (Mt 16,21–22) Jézus kijelentésének utolsó része, hogy föltámad, alighanem el se jutott a tudatukig. Mi az, hogy föltámad? Hihetetlen. Semmi köze a valósághoz. Ki az, aki ezt elhiszi? Együtt vannak, reményvesztetten, tehetetlenül.
S amire senki sem számíthatott, Jézus ott áll közöttük. Az a Jézus, akinek haláltusáját János apostol közvetlen közelről látta. Az a Jézus, akit a felbőszült tömeg hangos kiabálással akart megfeszíttetni. S amit a tömeg akart, be is következett.
Ott áll közöttük Jézus, és megszólítja őket: Békesség nektek! Én vagyok! Ne féljetek!
Valóban ő az? Vagy képzelődnek? Lehetetlen, hogy ő legyen. Hiszen meghalt. S hogy biztos legyen a halála, egy katona még át is szúrja lándzsával az oldalát.
Nem lehet. Vagy talán mégis? Jézus megmutatja nekik a sebhelyeit: nézzétek!
Bizonyosodjatok meg róla, hogy én vagyok!
Valamiképpen mindannyian ismerjük ezt az élményt. Amikor egyszerre csak kiderül az ég. A ránk boruló, nyomasztó sötétség derengeni kezd. De nem tudjuk, valóság-e, vagy csak képzelődünk? Mégis van folytatás?
Szembesülünk a halállal. Azzal, hogy egyszerre csak vége mindennek. Szerencsétlenség, betegség, öregség, tehetetlenség – és nincs tovább. Mindennek vége? Szétesnek családok, barátságok, közösségek, meghiúsulnak a legszebb tervek. Pedig de jó volna, ha lenne folytatás…
Egyszerre csak vége mindennek
Együtt vannak a tanítványok ott, abban a teremben, ahol Jézussal együtt emlékeztek az Isten nagy tetteiről, a fogságból való szabadulásról, és arról, hogy az ígéret földje valóság. Ahol döbbenten hallgatták Jézus szavait: ez az én testem, ez az én vérem – ezt mondja a kenyérre, ezt mondja a borra. Mindannyian ott voltak. Tamás is.
De hol van most Tamás? Most, amikor Jézus ott áll az apostolok között. Amikor megszólítja őket. Amikor a nyugtalan, szorongó tanítványoknak az ő békességét ajándékozza.
Hol van most Tamás?
Talán az ő reménytelensége, az ő keserűsége nagyobb volt, mint a többieké? Aki talán szégyenében nem mert az emberek közé jönni?
Egy hét eltelik, s akkor ő is együtt van a többiekkel. Jézus, aki nyilvánvalóan, sok ember szeme láttára meghalt, s akit eltemettek, ismét megjelenik a tanítványok között. És az a Tamás, aki a társai elbeszélésére, hogy látták az Urat, nagyon is emberi módon válaszolta: Ha csak nem látom, nem hiszem! – most megrendülten mondja Jézusnak: Én Uram, én Istenem!
Caravaggio: Hitetlen Tamás
Az élet legnagyobb titkait puszta értelemmel fölfejteni nem lehet. Hívővé tenni maguk az apostolok sem tudták Tamást. A bizonytalanság, a kétkedés, a vívódás ott van minden emberben, aki megszületett. Életre születtünk. Örök kérdés, vajon „e szűk határú lét-e mindenünk”?
Mindenkiben, hívőben és nem hívőben ott él a feszültség: hátha mégsem? Hátha mégis? Az ember számára a legkegyetlenebb, amikor szembesül a halál tényével. Nemcsak úgy általában. Hanem a saját halálommal.
A halált legyőző Jézussal való személyes találkozásból fakad Tamás apostol vallomása:
Én Uram, én Istenem! Ahogyan Tamásból felfakad a vallomás Jézus élő valóságáról, nagyon is emberi. És erősítő. Bátorító. Ne szűnjünk meg keresni a bizonyosságot. Ez a bizonyosság nem a mindent tudni akaró értelem bizonyossága. Annál sokkal több. Benne van az elfogadás és az önátadás. Kegyelem. A hit bizonyossága.
Nem a mindent tudni akaró értelem bizonyossága
Ratzinger, a teológus, a későbbi Benedek pápa írja: „Senki sem tudja Istent és az ő országát kézzelfoghatóan odaállítani a másik elé. De bármennyire igazolva érzi is magát a hitetlenség, megmarad a ’talán mégis igaz’ kényelmetlensége.” (J. Ratzinger: A keresztény hit)
Rónay György pedig így ír: „A hit végül is kegyelem dolga; és vannak, akik olyan kezdettől végig rendíthetetlen, végérvényes adományul kapták meg ezt a kegyelmet, mint János, akit az Úr kiváltképpen szeretett. De
van, aki a kétely ellenében küzdi ki a hitét,
és azt is mondhatnám, hogy van, aki a kételyben: kérdéseket tesz föl, hogy válaszolnia kelljen rájuk, hogy választ kelljen keresnie, választ kelljen kicsikarnia rájuk; minden válasz újabb kérdés küszöbe, és minden kérdés újabb válasz lépcsőfoka. Van, aki így építi ezt a lépcsőt, amelyen egyre följebb törekszik önmagában, hogy végül kiérjen önmagából a világosságra.” (Zakeus a fügefán)
Hozzáfűzöm: a teljes életre. Az Élet világosságára.