Jézus egyik legismertebb példázata a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szól. (Jn 15,1–8) Pontosabban: a szőlőtő és szőlővesszők képét használja fel arra, hogy hallgatóihoz közelebb hozza az üzenetet: a vele való kapcsolat nélkül tulajdonképpen értelmetlen, terméketlen az élet.

Szőlőművelő emberek élnek azon a vidéken, amerre Jézus jár. A bor hozzátartozik az ünnephez.

Első csodája is a borral van kapcsolatban: a kánai menyegzőn,

amikor egy fiatal pár kezdődő közös életének örül a násznép, kell, hogy legyen bor a lakodalomhoz. És amikor egyszerre csak azt tapasztalják, hogy „nincs boruk”, akkor történik meg Jézus első csodája. Megtöltik a szolgák Jézus szavára vízzel az üres korsókat. És ebből visznek a násznagynak, aki megízleli a borrá vált vizet. Átalakult, átlényegült a világ Jézus szavára.

Eleven kapcsolat – keresztelő (a szerző fotói)

 

Aki bennem marad és én őbenne, az sok termést hoz – mondja Jézus. A szőlőtőről lemetszett vesszők nem hoznak termést. Termést hozni csak akkor képesek, ha nem szűnik meg az élő, eleven kapcsolatuk a szőlőtővel.

Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Jézus megmagyarázza a példázatot. Bár a képes beszéd önmagában is érthető, a magyarázattal még hangsúlyosabb lesz. Nélkülem semmit sem tehettek – figyelmezteti Jézus az őt hallgatókat.

Együvé tartozni, kapcsolatban lenni… Manapság, amikor behálózott világban élünk, és úgy gondoljuk, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban van, vagy legalábbis képes arra, hogy kapcsolatot teremtsen, különösen is el kell gondolkodnunk,

hol vannak az igazi kapcsolatok. Hol vannak az összetartó, egymáshoz tartozó közösségek.

Vagy megpróbálunk függetlenként élni?

Együvé tartozni, kapcsolatban lenni

 

Egyik nagy kísértése napjainknak az, amit tudálékosan individualizációnak nevezhetünk. Függetlenedés, magunkba zárkózás, furcsa beképzeltség, hogy elég vagyok önmagamnak. Hogy nincs szükségem másokra. Az én életem az enyém, azt teszek vele, amit akarok. S közben megfeledkezem arról, hogy

az életet kaptam, ajándékba, feladatként.

Megfeledkezem arról, hogy az életemnek forrása van.

Sokat beszélnek a vallásismeretről: igen, kell tudni sok mindent. Történelmet, forrásokat, történéseket – de ez még nem vallásosság. Latinul a vallást religiónak mondják. A szóban ott van a kapcsolat. A vallás lényegéhez tartozik annak tudomásulvétele, hogy nem vagyok független ebben a világban. Egész létezésem nem szükségképpeni létezés: valakitől származom.

Nem mi teremtettük önmagunkat

 

Leginkább a szülőkre szoktunk gondolni. Így is van rendjén. A gyermek kapcsolódik a szülőkhöz. Életét a szülőktől kapta. A szülők ugyanígy: gyermekek voltak, életüket nem kérték, hanem kapták. Létezésünk, egész életünk a szó legtisztább értelmében függő létezés. Ez nem kiszolgáltatottságot jelent, hanem tény: nem mi teremtettük önmagunkat. Egy nagy kapcsolatrendszernek vagyunk a részei mindannyian.

Elfogadni, hogy életünk nem szükségképpeni létezés: az emberi érettségnek feltétele. Jézus erre akarja ráébreszteni a tanítványokat. Nálam nélkül semmit sem tehettek: az élet forrását tudomásul kell vennem.

Megpróbálhatok függetlenné válni, de számolnom kell a sorozatos kudarcokkal,

az elbukások hosszú sorával. Számolnom kell azzal, hogy értelmetlenné válik az életem.

Jézus a tanítványokat nem teszi kiszolgáltatottakká. Az embernek van értelme és van szabad akarata. Megvan a szabadsága, hogy leszakítsa magát az éltető szőlőtőről, de akkor azzal kell szembenéznie, hogy a tőről lemetszett vesszők elszáradnak. Semmire nem valók, csupán arra, hogy tűzre vessék.

Az imádságnak is itt van a lényege. Ahogy Babits Mihály megfogalmazza Ádáz kutyám című versében:

 

Tudod, hogy itt valaki hatalmas

gondol veled, büntet és irgalmaz,

gyötör olykor, simogat vagy játszik,

hol apádnak, hol kínzódnak látszik…

 

A szőlőtő és szőlővesszők képe világossá teszi, hogy csak akkor él a vessző, ha rajta marad a szőlőtőn. Tovább kell gondolni, és váltani kell a képet: gondoljunk a tékozló fiú példázatára, ahol arról van szó, hogy úgy gondolja az a bizonyos fiú, hogy neki nincs szüksége az apjára. Add ki, ami az enyém! – mondja, és elkezdi a maga útját járni. S nem kell sok idő hozzá, hogy rádöbbenjen: egészen más az élet az atyja házában, mint idegenben, ahol sehová sem tartozik.

Önmagát az élet kenyerének mondja

 

Jézus ezt az együvé tartozást nagyon fontosnak tartja. Amikor önmagát az élet kenyerének mondja, amely az ő teste a világ életéért, akkor is a kapcsolatról beszél, nagyon határozottan: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,56)

Követőitől azt kívánja, hogy vegyék fel mindennap a keresztjüket, és úgy kövessék őt. A keresztet,

Jézus keresztjét sokszor úgy ábrázolják, hogy szőlőindák futnak föl rajta,

szőlőfürtökkel. Mi más ez, mint annak az összetartozásnak a kifejezése, amit Jézus életadó keresztje jelent?

A kereszten szőlőindák futnak föl

 

Jézus kereszthalála és feltámadása óta két évezred telt el. Minden embernek magának kell válaszolnia Jézus hívó szavára. Mindenkinek saját magának kell vállalnia a közösséget azzal a Jézussal, aki életével és halálával közösséget vállalt velünk. Nem hivatkozhatunk a körülményekre: a körülmények a paradicsom elvesztése óta nem változtak.

A lehetőség a közösségre, az élet teljességének birtoklására azonban mindannyiunk számára adott.

Tőlünk függ, a mi mindennap megújítandó döntésünktől: elfogadjuk-e Jézust, alakítjuk-e hozzá az életünket? Vagy egyszerűen túltesszük magunkat rajta: kemény beszéd ez. Ki az, aki követhetné?