Jézus bevonul Jeruzsálembe. Nem először. De így még soha. Újszülött gyermekként a törvény előírásai szerint bemutatták a templomban. Volt zarándok már tizenkét éves korában, amikor visszaúton, hazafelé nem találták a tömegben. Mária és József kétségbeesve keresték. Majd megtalálták, amint a templomban tanított. Bánkódva kerestünk téged! – mondták neki. Az ő válasza: nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?
A Pászka-ünnepre is fölment tanítványaival. Most is ez történik, amikor ujjongva fogadják, pálmaágakat lengetve,
ruhákat terítve az útra. Úgy fogadják, mint királyt, énekelve: Hozsanna, Dávid fia! Áldott, aki az Úr nevében jön!
Pálmaágak között (a szerző fotói)
Ezt a bevonulást Jézus előkészíti. Az evangélista részletes helyzetjelentést ad: Betfagéhoz közeledve szól a tanítványoknak, menjenek a szomszéd faluba, ott találnak egy megkötött szamárcsikót. Oldják el, vezessék hozzá. S ha valaki érdeklődne, miért, mondják: Az Úrnak van szüksége rá.
Bevonul. Nem egyszerűen, kerülve a nyilvánosságot, hanem
nyíltan és ünnepélyesen. És most nem tiltakozik a királyi fogadtatás ellen.
Pedig amikor a kenyérszaporítás után királlyá akarták volna tenni, eltűnt a tömegből. Mert ő nem politikai hatalommal tette, amit tett. Az ő országa, a mennyek országa egészen más, mint amit az emberek el tudtak gondolni.
Tömeg fogadja. Jézus körül sokszor van sok ember. Amikor egy beteget akartak Jézus elé vinni, a tömeg miatt nem tudták, ezért bontották meg a tetőt, és úgy eresztették le Jézus elé, olvassuk Márk evangélistánál. (Mk 2,4) Az alacsony termetű Zakeus, a vámos, aki látni szerette volna Jézust, a tömeg miatt mászott föl a fügefára, hogy láthassa, számol be Lukács. (Lk 19,3)
Jézus nem akárki. Ember, mint mindenki más, mégis: szavának ereje van, tekintete tiszta és erős,
jelenléte gyógyító. Megváltozik körülötte a világ.
Ismeri az írásokat, de másként szól, mint az írástudók. Tiszteli a törvényt, de fölötte áll a törvénynek. Ismeri a parancsokat, de az ő parancsa más, több, mint amit írásban rögzítettek. Ezt mondja: Az én parancsom az, hogy szeressétek egymást! (Jn 13,12)
A tömeg szívesen látta
Az a Jézus, akit a tömeg szívesen látott volna királynak, most úgy vonul be Jeruzsálembe, ahogyan egy király.
A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy elért valamit. Bocsánat a kijelentésért: karriert csinált. De valami egészen másról van szó. Nem egy emberi életút kiteljesedéséről. Nem arról, hogy most végre elfoglalhatja a neki járó trónt.
Érdekes a tömeg. Mindnyájan megtapasztaltuk, mit jelent, amikor több száz vagy ezer ember együtt van, együtt énekel, együtt éljenez. A tömegben mintha felszívódna az ember, és magával ragadja valami megfoghatatlan, mégis valóságos erő.
A tömeg magával sodor. Nehéz kiszakadni belőle. Ebben a sodrásban elveszíti az ember saját magát.
Ugyanakkor van valami jó is abban, hogy megtapasztalhatom: nem vagyok egyedül. Jó együtt lenni olyanokkal, akiknek egyezik a véleménye az enyémmel. Az „én” egymagában erőtlen. A közösség azonban támogat. Amikor „mi” vagyunk ott a sorsdöntő helyzetekben, megérezzük, hogy a közösség erőt képvisel.
Jézus jeruzsálemi ünnepélyes bevonulása után felgyorsulnak az események. Tanítványaival együtt megemlékeznek az Úr szabadító tetteiről, az egyiptomi fogságból való kivonulásról. Ünnepelnek, ahogyan ezt évről évre megteszik Jézus kortársai, az ősi hagyománynak és előírásoknak megfelelően.
Pierre-Paul Rubens: Lábmosás (Musée des Beaux-Arts, Dijon)
Jézus hiteles követője nem lehet az, aki nem kész az áldozatra.
Az ünnepi, éjszakába nyúló, emlékező pászkavacsora után zsoltárokat énekelve az Olajfák hegyére vonulnak. Más ez, mint a pálmaágakat lengető tömegben történt jeruzsálemi bevonulás. Jézus tudja, hogy mi vár rá. A tanítványok nem sejtik. Jézus beszélt a vacsorán arról, hogy valaki a tanítványok közül majd el fogja árulni. Feszültté, drámaivá válik az este. Jézus emberségének tanúi a vele lévő apostolok: Halálosan szomorú a lelkem – mondja.
Halálosan szomorú az én lelkem
Majd bekövetkezik az árulás, Jézust letartóztatják, a főpap udvarába viszik. Péter – aki fogadkozott, hogy ő sosem fogja elárulni – háromszor is kijelenti, hogy nem ismeri ezt az embert. Az a Péter képes a tagadásra, akit Jézus magával vitt a Tábor hegyére, hogy megtapasztalhassa Jézus istenségének fényét…
Akit királyként fogadott a tömeg, ujjongva, énekelve, azt most azzal vádolják, hogy királlyá akarja tenni magát. Pilátus előtt, amikor lehetőségük van rá, hogy szabadon
válasszanak egy rablógyilkos és egy betegeket gyógyító, halottakat föltámasztó, az Isten országáról meggyőző erővel beszélő ember között,
a rablógyilkos Barabbás szabadon bocsátását kérik, Jézust pedig megfeszíttetik. Keresztre vele! – kiáltják.
Megostorozták, kigúnyolták
A történetet ismerjük. Jézust megszégyenítik, megostorozzák, kigúnyolják, és mint egy gonosztevőt kivégzik, keresztre feszítik. Pedig szabadságában állt a tömegnek, hogy a szabadon bocsátását kérje.
Jézus történetét szemlélve döbbenten ismerünk magunkra. Hagyjuk, hogy elsodorjon a tömeg? Sokszor saját tapasztalataink ellenére vagyunk képesek dönteni. Vagy nem is döntünk:
felszívódunk, és együtt kiáltunk a tömeggel?
Jézus történetének nincs vége a kereszthalállal. Leveszik a keresztről, sírba teszik, követ hengerítenek eléje. De a harmadik nap hajnalán üres sírt találnak, akik a régi szokás szerint olajjal akarták bekenni a halott testet.
Feltámadt!
Jézus él. Az élet erősebb, mint a halál. Az Isten
új életet ajándékoz mindenkinek, aki hittel elfogadja, hogy Jézus Krisztus az Úr.
Ő uralkodik mindenek fölött.
Nyugtalanító a kérdés: hagyom, hogy sodródjam a tömeggel? Vagy merem vállalni a meggyőződésemet, a hitemet: Én Uram, én Istenem? (Jn 20,28)
