Ahogyan az is képtelenség, hogy egy ilyen izgalmas tárlat jócskán a zárónap előtt bezárjon. Mégis így történt, tehát akik novemberre tervezték látogatásukat, már ne induljanak útnak. Akik viszont még láthatták (köztük én is), azokat könnyedén rabul ejthették a Pacsika Rudolf által mozgásba hozott vagy statikus helyzetbe állított szerkezetek: pódiumon álló körben forgó kerekesszékek, nyugágyakból álló kerék, plafonról lelógó kerékpárok, amelyeket kötéllel lehet meghajtani, hogy csak néhányat említsek közülük.
Bezárt kiállításról már csak nagy vonalakban érdemes beszélni, annál fontosabb szólnunk az alkotások mögötti tartalomról, Pacsika munkamódszeréről, gondolkodásmódjáról.
A mezőhegyesi születésű alkotó felsőfokú tanulmányait Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végezte, majd Amszterdam felé vette az irányt. Posztgraduális képzésre utazott a holland fővárosba, hogy a Rijksakademie van Beeldende Kunst több mesterétől, Hermann Pitztől Jan Vercruyssétól és Richard Deacontól tanuljon. Stúdiumait befejezve visszatért Magyarországra.
Szentendrén telepedett le, ahol a Szentendrei Grafikai Stúdió tagjai közé választotta. Bár 1989 óta él ebben a művészek által kedvelt városban, mégis egyik interjújában megjegyezte: „…nem vagyok őslakos, és nem voltam részese annak a bárki által irigyelhető történetnek, ami a hetvenes vagy a nyolcvanas évek elején ebben a városban történt. Ráadásul közben több évet külföldön töltöttem – így van néhány város még Európában, amelyhez erősen kötődöm. Nem hinném, hogy vannak a munkáimban kimutatható referenciák arra vonatkozóan, hogy itt alkotok, és nem érzem, hogy a hagyományos értelemben szentendrei művész lennék.”
Elmondása szerint főként a nem lokális művészeti hagyományokból inspirálódik. Legfontosabb ihletőjű helyszínként a bretagne-i kastély gyűjteményét és a művészeti központot jelölte meg, ahol jó kapcsolatot ápolt az intézmény igazgatójával, a művészettörténész Denys Zacharopoulosszal. A tudomány, a gazdaság, az építészet és a hálózattudomány témakörei egyaránt alkotásra serkentik.
Sokféle médiummal dolgozik a szellemi szabadfoglalkozású Pacsika Rudolf: rajzokat, videókat, fotókat egyaránt készít, munkáinak nagyobb részét mégis environmentjei, installációi teszik ki.
Honlapját látva nem kerülhetjük meg Marcel Duchamp művészetének, szellemiségének említését, aki a XX. század talán egyik legtalányosabb művésze, kapcsolatban állt a kubistákkal, a dadaistákkal és a szürrealistákkal is, ám semmilyen irányzathoz nem kívánt kötődni. Szinte mindennel próbálkozott, rengeteg művészeti műfajban dolgozott: festett (első képein impresszionista hatások fedezhetők fel), grafikákat, installációkat is készített, saját pszichikai élményeit is feldolgozta az említett irányzatokat sorra véve. Munkásságának legjelentősebb részét azonban – ahogyan Pacsika Rudolfnál is – az úgynevezett ready made-ek teszik ki. A fogalom olyan használati tárgyakat jelöl, amelyeket műalkotásokká nyilvánítottak. Ilyen a Biciklikerék, melynek a dadaizmus szellemében fogant ötlete 1913-ban jutott először eszébe, ekkor készítette a zsámolyra állított biciklikereket, amely forog. „Élveztem azt az ötletet, hogy egy biciklikerék van a műtermemben.
Élveztem, hogy rápillanthatok, ahogy élvezem, amikor a kandallóban a lángocskák táncolnak” – emlékezik vissza Duchamp, aki később fésűből, spárgából, fogasból, dugóhúzóból, biztosítótűből, palackmosó keféből álló, eredeti funkciójuktól megfosztott tárgyakat is kiállított, felháborítva ezzel a közönséget. Egyik leghíresebb ilyen alkotása a Forrás címet viselő, kerámiapiszoár, melyet 1917-ben mutatott be a New York-i Függetlenek Szalonjában. Alkotása egy csapásra felforgatta a művészet történetét, és utat nyitott a posztmodern irányzatoknak. Duchamp egy teljesen hétköznapi tárgyat emelt be a művészeti kontextusba, kinyilvánítva, hogy bármelyik tárgy lehet műalkotás, ha annak tekintjük. A merész elgondolást az idők során többek között Jeff Koons, Damien Hirst, Michelangelo Pistoletto, Martin Creed, itthon Horváth Lóczi Judit követte.
És természetesen Pacsika Rudolf is, aki Képtelenség című tárlatán abszurd módon új értelmezést lehetővé téve nyúlt a leghétköznapibb tárgyakhoz, anyagokhoz. Irreális elgondolásként, hiszen az objektek túlmutatnak fizikai valóságukon, meghökkenést váltanak ki a nézőben. A konceptuális és érzéki elgondolásból bemutatott munkák a megszokottól eltérő referenciamezőben állnak, vagy éppen mozognak a térben, így szabad asszociációkra késztetnek. Kétségtelen, hogy Duchamp elmélete felforgatta a műtárgyról, a művészetről alkotott elképzeléseinket, míg mások szerint a művészet halálát vagy legalábbis megkérdőjelezését jelenti. Pacsika ironikus, humoros rajzai (Varrott agy – 2013, Arckép – 2017, Zöld szuprematizmus I., II. – 2010) szellemes fricskát mutatnak a hagyományos művészetértelmezésnek. Alkotásainak nem annyira az esztétikum, mint inkább a mögöttük húzódó gondolat, ötlet, gag az alapja. Marcel Duchamp a ready made-del már megreformálta a művészetet, Pacsika Rudolf, habár már nem tud így tenni, mégis kiváló örököse a duchamp-i szellemiségnek.
