Ezer Ákos ...and the livin' is easy – …és az élet könnyű című tárlatának vibráló, humorral fűszerezett festményei pontosan ebbe a fojtogató nyári diszharmóniába vezetnek be: egyszerre villantják fel a vágyott szabadság ígéretét és azt, hogyan fullad mindez görcsös erőlködésbe.
Az utóbbi évek vakációin lettem figyelmes arra, hogy számomra a nyaralás egyre kevésbé jelent valódi pihenést. Sokkal inkább vált feszes, szinte lázálomszerű koreográfiává: hosszú utazások, tikkasztó városnézések, barátok, bulik, végtelen programok – minden percet ki kell facsarni, hogy a végén elmondhassam: na, ez megérte. A nyugodt semmittevés már szinte bűntudattal jár, hiszen a nyaralás drága, ritka és véges — hogyan is engedhetném meg magamnak, hogy „csak úgy” legyek?
Pont ezt az ambivalens, kavargó nyári érzést hozzák vissza Ezer Ákos festményei és kerámiái az Einspach & Czapolai Fine Art kiállításán. A képeken felbukkanó figurák trendik és vagányak, szinte hallani, ahogy a valóságban harsányak, túlpörgöttek, extrovertáltak lennének. Groteszk, csőszerű testeikben keverednek a gyermeki játékosságot és a felnőtt test rugalmatlanságát közvetítő elemek. A karakterek próbálják kiengedni a gőzt – röplabdáznak, fürdenek, isznak, napoznak –, de mozdulataik görcsösek, mozgásuk burleszkbe hajlik. A túlzások karikatúrába fordítják a nyári idillt: a fiúk a röplabda-hálóba akadnak, egy falatnyi medencébe zsúfolódnak, görkoriznak, megbillennek, elesnek. Mindig elromlik valami.
A képek túltelítettek – nemcsak a figurák zsúfolódnak egymásra, hanem a néző tekintete is folyamatosan megakad valamin. Nincs nyugvópont, nincs üres tér, nincs csend. A képek vizsgálata során minduntalan elveszítjük a fókuszt, majd újra megtaláljuk, miközben a látvány örvénylik: rengeteg mozdulatot, színt, részletet kell befogadnunk. Ezer Ákos e vibráló, szinte pszichedelikus színrétegei a reklámokban használt vizuális túlingereltséget juttatják eszünkbe. Alkotásainak közérthető vizuális nyelve kortalanságot kölcsönöz a műveknek, mégis minduntalan reflektál a jelenre. Szétcsúszó szereplői pontosan azt a konfliktust mutatják, amely a nyári szabadság eszménye és a valóság között feszül – hiszen muszáj boldognak, gondtalannak, fesztelennek látszani, amikor minden mozdulatunk a közösségi felületeken köt ki. A torz pózok, a harsány jelenetek mind azt súgják, a vakáció is performansz, amelyet egymásnak adunk elő – és saját magunknak is.
A botladozó figurák nem csupán formai játékként fontosak. A görcsös, merev, stilizált testek, éles vonalakba futó karok és lábak, a sokszor négyszög formájú testtartások a szabályozott, strukturált, szabadságtól megfosztott létezés metaforáiként is olvashatók. Ezek a karakterek nem élvezik, hanem megpróbálják „teljesíteni” a nyaralást – miközben testük már rég visszacsúszott a munkarend, a kötelesség és a határidők börtönébe, vagy rosszabb: el sem hagyta azt.
Maurice Merleau-Ponty A test fenomenológiája című munkájában kifejti: a test az elsődleges médium, amelyen keresztül megéljük a világot. Nincs kívülálló, felülről való rálátás, a látás csak testünkkel egybeolvadva lehetséges, azaz mindennek a megélése a testtel összekötött empíria. Ebből adódóan a test maga az érzékelő objektum: minden észlelés, minden érzés, minden gondolat testi közegből ered, ezért minden gondolatunkat, vágyunkat, feszültségünket először a testünkben éljük meg.
A nézés testi gesztus – amikor nézünk valamit, testünk is reagál, hiszen nem tudunk immunisak lenni környezetünkre és a minket érő hatásokra. Ezer Ákos képeinél ez a tapasztalás különösen fontos: a nézői élmény nem pusztán esztétikai, hanem majdhogynem szomatikus: nemcsak a nyár látványát tárja elénk, hanem megmutatja, hogyan érezzük magunkat benne – az izzadság, a szorító fürdőruha, a kötelező jókedv mind testi valóságként szivárog át a képekről.
Ezer Ákos munkái nem a nyár esztétikájáról szólnak, hanem egy kollektív tapasztalatról. Egy nemzedékről, akik számára a szabadság is munka lett – és a nyár csak egy gyorsan beékelődő intermezzo a folyamatos teljesítésben. Mégis van valami megnyugtató ezekben a groteszk figurákban: lazának tűnnek, mintha fel lennének készülve rá, hogy körülöttük minden szétesik – ők meg csak botladoznak tovább, de mindig felállnak. Ez a tökéletlenség a legjobb gyógyír: talán még az idei nyárnál sem késő a haszonmaximalizáló hozzáálláson változtatni, és csak hagyni, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak.
Enteriőr fotók: Einspach Brúnó / Einspach & Czapolai Fine Art
