A magyar és az egyetemes építészettörténet hiteles művelője és átadója előtt tisztelgett az építészszakma és a katolikus egyház. Nem egyszerű feladat összefogni sokirányú tevékenységét. „Olyan építész, aki a hivatáscsokor jó néhány színes virágját gyűjtötte össze” – mondta róla Biczó Tamás építész. Száraz felsorolás: Dr. Bardon Alfréd műegyetemi tanár, festőművész, műépítész és rajzoló. Olyan ember, aki az életet ajándéknak, kapott tehetségét feladatnak, a hivatását szolgálatnak tekintette.
Természetesnek tartotta a magyar múlttal kapcsolatos emlékek felmérését és ismertetését. Sommásan fogalmazva reneszánsz, derűs, mediterrán ember volt. Az erőlködés legkisebb jele nélkül társította tervezői munkáját a társművészetek alkalmazásával, a Budapesti Műszaki Egyetem Rajzi Tanszékének vezetőjeként és oktatójaként is ugyancsak magasra helyezte a mércét. Legendás alakká vált, tanári korszakán átnyúló működése, pedagógiája, állásfoglalása, előadásai a mai napig jelenvalók.
Nagy ívű egyházművészete összművészeti formában is testet ölt: épületek tervezése, restaurálása, átépítések, templombelsők kiképzése, díszítőfestések, fémbe öntött, abból megmunkált motívumok, miseruhák, kegytárgyak tervezése.
Terjedelmes monográfiát igényelne a XX. század legizgalmasabb történelmi évtizedeiben kibontakozó működése. Itt most csak nagy vonalakban tekintem át Bardon Alfrédnak a tudomány és a művészet határán megjelenő pályarajzát.
1904-ben született Érsekújváron. Építészmérnöki diplomáját 1927-ben, doktori oklevelét 1940-ben, magántanári oklevelét 1948-ban vette át. Pályakezdőként Hültl Dezső tervezőirodájában és meghívott tanársegédként a Budapesti Műszaki Egyetem Rajzi Tanszékén találjuk. Az egész életére meghatározó élményt, hatást, tapasztalatot az 1928–1930 közötti években elnyert római ösztöndíj jelentette. A Római Magyar Akadémia (Collegium Hungaricum) kötelékében dolgozott, régészeti és városépítészeti tanulmányokat írt, emellett kutatta az itáliai–magyar történelmi, kulturális kapcsolatok emlékeit, s ezekről előadásokat tartott. Az Akadémia újjáélesztésével Gerevich Tibor azt akarta elérni, hogy az intézmény a magyar–olasz együttműködés egyik szimbóluma legyen. Mindez jól illeszkedett Bardon Alfréd kialakuló művészeti elképzeléseihez.
Kéziratban őrzött szellemes életrajzát lapozva betekintést nyerünk az itáliai évek történéseibe. Ugyancsak az első ösztöndíjasok közül a Borromini tervezte Palazzo Falconieri lakója volt például Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál, Pátzay Pál, Vilt Tibor, Jálics Ernő, Árkay Bertalan és mások. Az itt töltött idő, különböző egyéniségük ellenére összeforrasztotta őket. A fiatal építész kedves barátjával, a festő-grafikus Patkó Károllyal sokat járt Róma környékére vedutákat festeni, rajzolni. Megfogadta Klebelsberg Kunó tanácsát: „Hagyja, hogy hasson magára Róma.” Ezt évtizedeken át ismétlődő látogatásai tanúsítják, de Bardon Alfrédra egész Itália hatott.
Európai utazásai során számtalan grafikája, vízfestménye, pasztellja (úgynevezett visszakaparós technikával) született, a műemlékeket pontos építészeti ábrákkal jelenítette meg. Akvarellistaként a későbbiekben is a látvány oldott megformálását kereste építészettörténeti témák ürügyén. A térábrázolás fejlettsége, a lényeges elemek kiemelése, megkapó színfantázia jellemzi műveit. Témáit az olasz mellett lengyel, dalmáciai, prágai, különböző európai város- és utcaképek, nagy számban spanyol építészeti objektumok és azok hangulata inspirálta. „Önvallomásait” a helyszínen rögzítette.
Neve fémjelzi az István király által alapított régi római Szent István zarándokház emléktábláját, melyet a Szent Péter-bazilika oldalfalára helyeztek. Művészettörténeti írásai, építészeti tervei láttak napvilágot, megjelent a római Santo Stefano Rotondo magyar vonatkozású templomának teljes felmérése, tervek elkészítése és fényképes anyaga.
Az ösztöndíjasok első összefoglaló tárlatának 1931-ben a Nemzeti Szalon adott helyet. Hírt hozott arról, hogy a régi Róma emelkedett légköre, a modern olasz művészet lendülete, a novecento miképpen motiválta a művészeket. Gerevich Tibor Bardon architektúrás festményeire hívta föl a figyelmet.
1930-tól ismét Budapesten dolgozott. Ez az évtized munkásságának különösen termékeny periódusa: igényes lakó- és középületek, kiállítási pavilonok jelzik Milánótól Csíkszeredáig, Baritól Kolozsvárig. 1937-ben ifjabb Dávid Károllyal együtt I. díjat nyert az isztambuli kikötő épületére kiírt nemzetközi tervpályázaton, ami nemzetközi elismertséget hozott annak ellenére, hogy a terv a világháború kitörése miatt nem valósult meg.
Ízelítőt kapunk az időszak építészeti eleganciájából az egykori Jurányi (Bajvívó) utcában sétálva: polgári lépték, finom vonalak, modern kényelem. A városi lakóház lépcsőházának kis méretét nagy ablakok teszik tágassá. Különlegessége a kapun fellelhető kovácsoltvas áldás, amely napjainkig is óvja, védi a lakókat. Bardon Alfréd esztétikus betűkkel rangot adott az imának: „Az otthon az ember boldogsága és öröme. Isten áldása és békéje lakozzék e házban.” A boldogság, öröm és áldás megtestesítői vasból alakot öltenek. Az épület túlmutat önmagán, beszél alkotója hitéről, s arról is, milyen értéket képvisel művészetében a megmunkált fém.
Bardon Alfréd igazi „római iskolás” – vélekedtek róla kortársai. Tehetségének, keresztényi elkötelezettségének és „római” látásmódjának fényében érthető Serédi Jusztiniánnak, Magyarország hercegprímásának levele. Az építész felkérést kap: vegyen részt az 1938. évi Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus munkájában. A nemzetközi esemény lenyűgöző méretet és fenséges megjelenést követel. Foglaljon egységbe funkciót és látványt. „Megbízást kaptam a Hősök terén létesítendő építészeti feladatok megtervezésére, az ülőhelyek, a nagy oltár, az öltözők és mellékhelyiségek megtervezésére. Egy hatalmas oltárépítményt csavart oszlopos baldachinnal dr. Lechner Jenő tervezett. Pacelli legátus részére külön kis baldachint emeltem. A főtengelyben hatalmas lépcső vezetett fel örökzölddel díszítve. Tekintve, hogy egyben Szent István kilencszázéves jubileuma is volt, az oltárbaldachin két oldalán fára, Szent István- és Szent Imre-képet Basilides Sándor festőművész, jó barátom festett meg felkérésemre.”
Az építész néhány hónap múlva ismét a Hősök terére tervez: 1939-ben megvalósul a XXXVIII. Katolikus Országos Nagygyűlés oltára.
Bardon Alfréd jelentőségének egy másik oldala: az elhivatott, oktató-nevelő ember. Kisebb megszakításokkal 1927-től nyugdíjazásáig vezette az építészek, az általános és gépészmérnökök rajzi képzését. Ezrek leckekönyvét írta alá. Az oktatási módszerek állandó korszerűsítésével mind újabb területeket tárt föl, társulva szobrászok, festőművészek sokoldalú együttesével. Komplex ismereteket akart átadni. A rajz tanítása építészeti, művészetelméleti, kulturális, mesterségbeli és esztétikai elveket, magatartásformát, munkamorált jelentett. Az oktatást folyamatosan kiegészítő kiadványokkal, példatárakkal egészítette ki, mint például: Az építőművészet és a képzőművészet együttműködésének kérdéseiről vagy Az alkalmazott képzőművészetek technológiája.
Szenvedélyesen kutatta, összegző tanulmányokban, saját építészeti rajzainak kíséretében papírra vetette egykori nagy értékű kultúrák emlékeit. Fényképekkel bővítve föltárul előttünk az etruszk építőművészet, az épülettípusok története. Kutatói érdeklődéssel eredt a középkori Itália normann eredetű architektúrájának nyomába is. Doktori disszertációja A Venus Genetrix-templom Rómában, mely témakör átfogó kibontásán még évtizedeken át dolgozott. A Caesar-forum Rómában album terjedelme és célkitűzése a nemzetközi szakirodalomban is hiánypótló.
Budapest 1944/45-ös ostroma után mentette a sérült műemlékeket, oroszlánrésze volt a Műegyetem újjáépítésében. Létrehozta az új Rajzi Tanszéket, a majdani „Bardon Alfréd-teremsorral”. Sokszorosan tevékeny szakmai életében felgyorsultak az események: 1952-től egyetemi tanár és a tanszék vezetője volt. 1956-ban az Építészmérnöki Kar dékánhelyettesének nevezték ki. A forradalom napjaiban aktívan dolgozott az oktatás zökkenőmentes fenntartásában. Nem volt tagja az egyetem forradalmi tanácsának, 1957-ben mégis fegyelmi eljárást indítottak ellene. A vád: „Akadályozta a küzdelmet az ellenforradalom ellen.” Leváltották dékánhelyettesi tisztségéből, de katedráját ekkor még megtarthatta. Építész-tervezői munkáját a jogfosztó és kegyetlen időben is folytathatta. Tervezete alapján ezekben az években indult a Művészeti Alap és a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat székházának (Olof Palme-ház) átalakítása.
Majd hatalmas trauma és méltánytalanság érte: 1960-ig vezethette a tanszéket, ekkor azonban politikai okból idő előtt nyugdíjazták. Egészsége megroppant, ám alkotó szelleme friss maradt. Az 1960-as évektől haláláig jelentős templomátalakításokon, -felújításokon dolgozott. Templombelsők kaptak új arcot. Ő tervezte a Szent Rókus-kápolna megújult külsejét, a Lehel téri templom belső liturgikus terét, Máriaremete zarándoktemplomának felújítását, a máriagyűdi kegytemplom belső díszítőfestését, az albertfalvai plébániatemplom szentélyének megváltoztatását. Kilenc magyar egyházmegye több mint negyven templomán hagyta ott kézjegyét. Több istenháza kovácsoltvas, bronz evangélistái, monstranciák őrzik elképzeléseit.
Ha valakire, akkor Bardon Alfrédra jellemző: tollal, ecsettel járta a világot, építészeti élményeit igyekezett a képzőművészet eszközeivel is rögzíteni. Spanyolországi építészet című könyvében magasfokú igénnyel vázolta föl a félsziget majd kétezer éves építészeti arculatát. A szakmai inspirációk izgalmát az alkotó őszinte közlésvágya kísérte. Örömmel állított ki az építészmérnökök szakmai helyiségeiben és Visegrádon, Esztergomban, az Olasz Kultúrintézetben.
És végül, képzeletben az olvasó kezébe csúsztatok egy mozaikdarabkát. Egy könyvecskét: Áprily Lajos–Bardon Alfréd: Visegrádi képek. A szerzők barátok és szomszédok voltak a városkában. Prózába fogalmazott gondolatok és képek, a Visegrádot értő, érző költő és festő vallomásai.
2006-ban a Budapesti Műszaki Egyetem kertjében fölavatták bronz mellszobrát. A mű alkotója Keresztfalvi Imre iparművész, Bardon Alfréd unokája.
Képek a művész archívumából, az örökösök engedélyével.
Nyitókép: Róma Santa Clemente, 1980 (akvarell) részlet.
