A magyar származású Alber Dürer igazi polihisztor lévén igyekezett mindent művészi szinten dokumentálni, amiből nem hiányozhattak álmában látott képei sem. Egyik utolsó akvarellje olyan „vízözönről” készült, amit álmában látott. Kevésbé apokaliptikus, ám hasonlóan hatásos a Doktor Álma néven emlegetett híres metszet, ami az alábbi német közmondás alapján született: „A tétlenség az ördög párnája”. Hosszas szemlélest igénylő, rendkívül összetett műről van szó, ami a Fausthoz hasonlóan egy idősödő Doktor megkísértését ábrázolja, így elvileg akár Goethe kötetének borítóját is díszíthetné, ám közvetlenül mégsem kapcsolódik hozzá, mivel Dürer kortársa volt az „igazi” Faust Doktornak – Georg Faust (kb. 1480-1540) –, aki metszetünk idején mindössze 15. évében járt, tehát Dürer kvázi „megálmodta” a későbbi német mondák legismertebb hősét!
A középen álló csodás női akt – a vágy titokzatos tárgya – csakugyan álomszép, klasszikus reneszánsz mestermű, Dürer itáliai utazásai nyomán – bár az itáliai festőkkel ellentétben, Dürer sohasem ábrázolta aktjait teljesen meztelenül. Róla álmodik a háttérben látható Doktor, miközben felfelé botorkál valamiféle „lépcsőn”. Szemei csukva vannak, és feje alatt ott van az „ördög párnája”, és mellette maga az Ördög, aki fújtatóval igyekszik fülébe ültetni istenkísértő álmát. Lehetséges, hogy Dürert az „alvajárás” jelensége foglalkoztatta, ám még meghökkentőbb, hogy a „lépcső” valójában közönséges cserépkályha, Doktorunk ennek „grádicsain” próbál magasba hágni. Az egész jelenetet egy bájos puttó teszi igazán költőivé, aki gólyalábakon tanul járni, ami az álom és nagyravágyás tipikus szimbóluma. – Dürer a metszetkészítés legnagyobb mestereként tökéletesen érzékelteti a különféle textúrákat: a párna puhaságát, a fabútorok erezetét, a cserépkályha fényét etc.
Míg Dürer fenti képe „megálmodta” az európai kultúrkör egyik legismertebb archetípusát Faust Doktor személyében, addig Goya metszete 300 évvel később az egész emberiség „elaltatását” ábrázolja. Pontosabban: a pillanatot, amikor az értelem elalszik és kiszabadulnak a benne lakozó szörnyek. – Goya pályája dicsőségesen indult a spanyol királyi palota kedvenc udvari festőjeként, csakhogy felvilágosult eszméi és szociális érzékenysége révén világszemlélete idővel elsötétült. Hitt a felvilágosodás tanaiban, ám semmivel sem tudta betölteni a lelkében mardosó istenhiányt, ráadásul, sem a folyamatos háborúkat, sem a hihetetlenül brutális boszorkányüldözéseket nem bírta elviselni. Goya felfogásában a boszorkányság az emberi tudatlanság következménye, amit nem máglyán való megégetésekkel és kínzásokkal, hanem például a közoktatás fejlesztésével kellene orvosolni. Kritikus, inkvizíció- és háborúellenes gondolatait metszetek segítségével terjesztette. Közülük is kiemelkedik Az értelem álma szörnyeket szül, mely az irracionális erők démoni diadalát ábrázolja a mesterségesen elaltatott – azaz: kiműveletlen – emberi koponyák felett. Goya üzenete világos: amennyiben az emberi értelem elszunnyad – például alkohol vagy általános műveletlenség hatására – életre kelnek a szörnyek, különféle babonák mitikus teremtményei, melyeket Goya képén olyan éjszakai állatok jelképeznek mint macskák, bőregerek és baglyok. Az alvó alakban Goya minden bizonnyal önmagát ábrázolta. Ám ebben a pózban Goya fejéből csak hajzata látszik, mint valami szőrös tengerimalac, így e kontextusban önmaga lesz a rá leső lények által kiszemelt „zsákmányállat”. Ráadásul: Goya mesteri módon árnyalta képének felvilágosult üzenetét, hiszen metszeteivel az emberi értelem és fantázia határait feszegette. Így alighanem ő volt az első festő, aki felfedezte a tudattalatti világok létezését, és képes volt művészi formát adni az ott látott formátlan alakzatoknak. Máig ható modernsége alapvetően e tudatalatti világok művészi feltárásának köszönhető, a felfedezésnek, hogy mennyi minden rejlik a jéghegy csúcsa alatt. Csakhogy az alámerülés a sötétség birodalmába Goya számára végzetes volt: nemcsak a hallását vesztette el fokozatosan – ugyanakkor és ugyanúgy, mint Beethoven (!) – hanem az értemét is, szelleme elborult. Utolsó képein már örökre elszunnyadt értelmének burjánzó rémalakjait látjuk.
Bár Gauguin Tahitin készült munkái gyakran álomszerű víziók, valódi álomról csupán egyetlen vásznat festett, talán legjelentősebb művét, melynek Az álom – maori nyelven: Te Rereioa – címet adta. A kép főszereplője nem meglepő módon két tahiti nő tágas bambuszkunyhó mélyén, egyikük lótuszülésben ül, mint Buddha, és félmeztelen. Hét óránál alvó kisgyermeket látunk hatalmas kagylónak tűnő (!) bölcsőben vagy ágyban. Felette egerésző macskát. Az ablakban (két óránál) távoli lovas üget a hegyek felé, talán a távozó családapa. Ám leérdekesebbek a hatalmas falikárpitok a kunyhó falán, melyek Gauguin fantáziájának termékei, s melyek számomra szuggesztívebbek a szürrealisták legjobb vásznainál.
A szemközti falon ősi tahiti istennő teremti meg a növényeket és állatokat. Lábai és balkarja fatörzsekké és faágakká válnak, jobbkarja pedig a hegyről leomló zuhataggá. Mandulavágású szemei sejtelmes fényben égnek, míg a lábánál bagzó nyulak üzenete a mindent átható termékenység. – Rendkívül költői, ám korántsem olyan meghökkentő és szürreális, mint a hatalmas, jobboldali kárpit az egymáshoz simuló szerelmesekkel. A nő ijedten bújik szerelméhez, elhúzódva attól az idősebb asszonytól, akinek alakja szinte teljesen szét van folyva, s aki zsémbelés közben nagyon furcsa dolgot csinál valami Lepkeszerű Lénnyel! A fejük feletti aranyfelhőben pedig mintha ugyananzon „embriónak” körvonalait látnánk, mint a kagylóban szendergő gyermek feletti fafaragásban. A kép maori nyelvű címét – Te Rerioa – szintén díszes intarzia keretezi, primitív stílusban ábrázolt figurákkal. A vékonyan felvitt csodás színek alatt látni lehet a vászon textúráját, mivel Gauguin rendszerint durva zsákvászonra festette olajképeit az ecset hegyével, hogy látható legyen a zsákvászon szemcsés textúrája a lazúros simaságú színek alatt. – Ahogy Gauguin írja: „Minden álom ezen a képen. De vajon ki álmodja? A gyermek? Az anya? A lovas az ösvényen? Vagy maga a festő?”
