Kapala Györgyi régóta (1999) érdeklődik a keleti filozófiák, különösen a zen buddhizmus iránt, azonban a visszatérő mandalamotívum az ő esetében nemcsak formai klisé, hanem tartalmi jelentés is társul hozzá. A mandala leginkább a tibeti és indiai buddhista kultúrához köthető, ahol ma is, évezredek óta használják meditációs technikákhoz, gyakorlatokhoz. A művész számára maga az alkotás is ennek a meditációs gyakorlatnak része.
Ehhez a meditatív tevékenységhez tartozik, hogy munkáinak médiuma többnyire a gobelin. Ugyanis ez a technika, ahogyan akár a hímzés is, szintén lassú, aprólékos cselekvés, holisztikus aprómunka, folyamatosan ismétlődő tevékenység, már-már mánia, szinte rítus. Ráadásul az anyag, a médium maga az apró lyukaktól áttetsző, olyan, mint egy szita, amelyen bizonyos elemek áthullanak, másokat, a fontosakat pedig megtartja, ahogyan ezt teszi az elme és az emlékezet is.
Az életnek és a fontos dolgoknak az illékonyságát, állandótlanságát próbálja megragadni Kapala Györgyi. Ezt a fosztóképzős kifejezést is a buddhizmusból vette, amely kifejezés jobban megragadja az állandóság ellentétét, mint a mulandóság szó. Ennek az állandótlanságnak buddhista kifejezése az anitja. A buddhizmus lényege szerint semmi sem állandó, nem tökéletes, nem független.
Még az „én” is folyamatosan változik. Ennek az énnek a keresése és változása, változásának nyomon követése is az alkotó munkásságának része. Kívül-belül sorozatában kifejezetten saját belső portréival kereste a választ arra, hogy ki vagyok én. Amúgy a technológia is, pontosabban a technológiai képalkotó eszközök is ekkor kerültek a fókuszába, amikor az ujjlenyomatait, közeli retinafotóit, testének – agyának, medencéjének CT-felvételeit transzformálta át gobelinjeibe.
Következő sorozata, a Retina-projekt már a retinájára fókuszált. Talán nem véletlenül adta némelyik művének a sorozaton belül a Magánbolygó címet, amelyen retinája, írisze privát univerzummá vált. Ráadásul a retina kör formája is a mandalák világát idézi. Sajátos technikájával a fotót tűszúrássokkal képpé alakítja. Az általa kidolgozott gobelinmódszer egyedisége abban rejlik, hogy nemcsak egy adott színt használ egy adott területhez. Ehelyett a gobelingombolyagot hat különböző színű szálra osztja, és ebből a palettából kever színeket.
Kívül-belül és a Retina kiállítása esetében „legalább annyira fontos volt az általános, mint a személyes. Az írisz, ujjnyom és más identitásazonosítók annak ellenére, hogy egyediek, nem teszik beazonosíthatóvá a modellt” – nyilatkozta Kapala Györgyi.
Valójában ekkorra már három markáns dolog foglalkoztatta, egyrészt a test információi és maguk az információhordozók, másrészt a testlenyomatok által az identitás kérdése, melyek folyton változnak. Harmadrészt a kör, pontosabban a mandalaforma. Jól ismert, hogy a korral változik a testünk, hétévente a sejtjeink is kicserélődnek, de az elménk, mi több, az identitásunk is állandóan változik, anélkül, hogy szkizofrének lennénk.
Egyazon személyen belül a többféle én egy időben is küzdhet egymással. A többszörös én gondolata számos gondolkodónál, filozófusnál és agykutatónál is megjelenik, például a neurofiziológus William Calvin is azt vallja, „hogy tudatos gondolatunk valószínűleg nem más, mint pillanatnyilag uralkodó mintázat ebben a másolási versenyben, ahol sok különböző változat küzd az uralomért, és közülük egy győzni is fog egy pillanat múlva, amikor már elménk másra összpontosít”. Az amerikai filozófus, Daniel Dennett szintén azt elemzi, hogy az embernek több énje van, s a különböző szituációkban különböző ének kapnak főszerepet. Egy személynek két-három énje is van, bizonyos szituációkban (amire jobban figyel) más lesz a domináns. Az információk folyamatos küzdelme a tudatért evolúciósan determinált.
A tudományos felfedezések és az információk is folytonosan, sőt egyre gyorsabban változnak, ami néhány éve még cool volt, ma már használhatatlan. Ilyen például a floppy. Az információ ledobta magáról a hordozóit, ruhát cserélt: előbb floppyt, CD-t, majd DVD-t öltött magára, azután szerverekbe, felhőkbe bújt… Ennek a technikai állandótlanságnak a szimbóluma a kiállításon a digitális világ jelképe, a floppy. A számítógépek megjelenésekor, a kilencvenes években az ikonok közül a mentés kapta az új világ jelképét, amelyet a mai fiatalok már nem is tudnak értelmezni. Szóval ezek a floppyk, még a színesek is, bármily vonzók, mint egy digitális népvándorlás ősatyjai, akik már nem léphetnek az új hazába. Ugyan a színeségükkel a dizájn területére léptek, de ma már Kapala Györgyi által végképp a művészet birodalmába kaphatnak helyet. Részben fotópatchwork, részben hímzés formájában.
Az állandótlanság és a mandalaforma találkozása egy esős napon különös, vagy éppen teljesen hétköznapi látványban forrt eggyé. Az esőtől nedves utcán a szivárványos színeivel szétfolyó olajfolt az alkotó számára lenyűgöző mandalaként jelent meg. A környezetszennyezés problémáját felülírta az esztétikai élmény. Ráadásul nemcsak a mandalaforma, hanem a szivárvány és az írisz színei ennek az állandótlan látványnak a megragadására sarkallták, és ezekből készültek az Urbán mandalái. Ugye, meglehetősen furcsa, hogy egy utcai koszt valaki ilyen költő magasságokba képes emelni. Érdemes belegondolni, hogy ugyanezt a látványt hogyan értékelte volna, aki takarítja az utcát, egy környezetvédő, vagy aki épp elcsúszik rajta, és egy művész, különösen, aki a szivárvány színeire és a mandalaformákra van huzalozva.
Még az Urbán mandalákhoz kapcsolódik az Accidental Rainbow Chakras című thangkán, azaz a függőleges tibeti selyemzászlón megjelenített a szivárványszín félkör formák. A végső mű szempontjából mellékes, hogy ezt a véletlen – a többi munka előkészülete – szülte, bár a zen szemléletben ilyen nincs is, minden függ valamitől. Erre a függőleges műre kiválóan rímel az előtérben a körbejárható, hátulról megvilágított mű, melyen a szép női hátakon gobelinöltésekkel, tetoválásszerűen kihímezve, „kivarrva” jelenik meg a Mahaparinirvána első sora: „Minden jelenség állandótlan.”
A mű médiuma egy építési háló – melyen hímzett női test látható –, mely áttetszősége révén az állandótlanságot demonstrálja. A mű a keleti és a nyugati világ találkozásának is a metaforája.
Kapala Györgyi művészetében ennek a folytonos állandótlanságnak egyes elemeit és az értékeit próbálja megragadni.
Kapala Györgyi Urbán mandala című kiállítása június 20-ig tekinthető meg a Ladó Galériában (1072 Budapest, Klauzál tér 11.).
