Az ünnepi kiállítás egyik helyszíne a Damjanich János Múzeum, melynek két időszaki kiállítási egységében láthatók Verebes György pályakezdő éveinek, valamint az ezredfordulót követően Szolnokon indult két nagy sorozatának, az Alvó titánoknak és a Mudrának elemei. Csakúgy, mint Verebes valamennyi képciklusa, ezek sem befejezett sorozatok, ma is készülnek elemeik.
A Titánok lehunyt szemű, de sohasem alvó, inkább befelé néző vagy belső látást közvetítő, felnagyított arcai spontán tapasztalat eredményeképp keletkeztek. A kiállítás ajánlott bejárási útvonala a sorozat első elemével, a Teremtett teremtő (2002) című olajképpel indul, melyről 2009-ben így írt Verebes György: „Az első arc úgy jelent meg a képfelületen, mintha felhőből bújt volna elő. Nem volt semmiféle előzetes koncepció vagy szándék, egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van, eleinte alig felismerhetőn, de később, ahogy a szemem hozzászokott a látványhoz, egyre kivehetőbben, végül szinte sugárzón.
Nem tehettem mást, minthogy elfogadom. Ahogy jöttek sorba, csak felismernem kellett őket. Arcok, kezek.” Az idézet utal a titánokkal párhuzamosan keletkezett, de a 2010-es évektől dominánssá vált sorozatra, a Mudrára is, melynek néhány eleme megtekinthető a kiállítás múzeumi helyszínén. E sorozat címadása a szanszkrit nyelvben pecsétet, jelzést jelentő szertartásos vagy szimbolikus kézmozdulatra utal. A jellemzően kézpárokat ábrázoló festmények festésmódjukban és színhasználatukban, de a felnagyítás módját tekintve is nagyon közel állnak a Titánokhoz. Verebes György ugyan a mozdulatok megfestéséhez saját kezét használja modellnek, ám a képeket szemlélve nem minden esetben ugyanazon kézpárt realizáljuk, akár két különböző személy egymásba kapcsolódó, egymást segítő összefonódásai is lehetnek az Axis (2018) és a Lélekhalász (2011) című festményeken látható kéztartások.
Az utóbbin és a kiállítótér hosszú falán tőle balra látható Megtisztuló (2008) című kép vízbe mártózó kézpárjain az őselemet is szimbolizáló mitikus víz szinte csak felsejlik, ugyanakkor az egyetlen olyan konkrét elem a képen, mely nem emberi forma – jellemzően Verebes képmezőin az arcokon, kezeken, testeken kívül nem szerepelnek más meghatározható formák, a környezet és a háttér rendszerint jelzésszerű, misztikusan gomolygó.
A múzeumi időszaki terem közvetlen szomszédságában lévő L alakú Folyosó Galériában – ekkora válogatásban és együttesen még korábban kiállítva nem szerepelt – korai képgrafikák, valamint az alkotói pálya későbbi szakaszaiban könyv- és folyóirat-illusztrációként megjelent tusrajzok, a művész által könyvrajzoknak nevezett alkotások láthatók. A pályakezdő évek nagyméretű monotípia, rézkarc, aquatinta és vegyes technikákkal készült absztrakt, fragmentumokat idéző művei közé ékelődnek a vakablakokban a 2010-es években hasonló stílusban készült könyvrajzok, melyek – csakúgy, mint a velük szemben lévő, ablakokkal tagolt fal elegáns dobozkereteiben, valamint a folyosó másik felében látható részben drámai erejű, részben groteszk, önironikus tusrajzok – Verebes Ernő és Jenei Gyula köteteiben jelentek meg. Az alkotótársak társaságát is bevonva, az említett szerzők kiadványait is meg lehet tekinteni a térben.
Másik helyszínen, a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában kapott helyet a legújabb, 2024 óta készülő képciklus, a Szóma széma sorozat, kiegészülve a korábbi nagy sorozatok, az Alvó titánok és a Mudra azon elemeivel, melyek lazább ecsetkezelésük révén és gondolatiságukban is szorosan kapcsolódnak a legújabb szériához. Az Alvó titánok befelé figyelő tekintete, lezárt szemhéja, a Mudra sorozat egymásba kapcsolódó, egymásra „figyelő” kéztartásai és a Szóma széma figyelmeztetése az idő előrehaladtára és ezzel együtt a test változásaira nemcsak önreflektív, hanem mindannyiunk életjelenségeire reflektáló alkotások. Ugyanakkor a szóma, a test, a léleknek csak a sírja, szémája.
Ahogy az idő múlásával az emberi test mozdulatai nehézkesebbé válnak, úgy válik külön a lélek a házától, a testétől. A sorozat környezetábrázolását, főtémáját tekintve konzekvens a Titánokhoz és a Mudrákhoz: az emberi a test egészét vagy torzóját helyezi fókuszba, melyet ruha, drapéria nélkül, a maga puszta voltában – földi létbe érkezését és onnan távozását is szimbolizálva – festi meg a művész. Ugyanakkor a nagy, laza festékfoltok, a friss, lendületes, expresszív ecsetkezelés drámaiságát oldja a korábbi, sötétebb és monokrómabb képmezőkhöz képest a paletta kivilágosodása és a lágy, pasztellszínek játéka a vásznon. Az ugyanazon alakot bemutató képek sorát végignézve megfigyelhető egyfajta szekvencia is, egy belső út narratívája, mely a kiállítótérben egymás mellé helyezve is megmutatkozik – az összeroskadás, összeomlás és a felemelkedés, égbe tekintés állapotai között mozogva.
Verebes György mintegy kilencven művét bemutató születésnapi kiállításaihoz kapcsolódóan megjelent az eddigi pályáját összegző katalógus is, melyben a bevezető tanulmányon kívül az Országútban egy éve megjelent interjú szerkesztett változata is olvasható. Mind a kiállítás, mind a katalógus az elmúlt majd négy évtizedben keletkezett változatos műfajú és formanyelvű művek és sorozatok szintézisét, összefüggéseit és egymásra hatását kívánja a néző elé tárni.
Az emberi létezés testformái – Verebes György Munkácsy Mihály-díjas festőművész, Érdemes Művész egyéni kiállítása a Damjanich János Múzeum (5000 Szolnok, Kossuth tér 4.) Időszaki kiállítások termében és a Folyosó Galérián augusztus 3-ig, a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában (5000 Szolnok, Gutenberg tér 12.) június 21-ig tekinthető meg.
Képek: A művész jóvoltából, engedélyével.
