A FAQ – a Frequently Asked Questions angol kifejezés rövidítése – magyarul Gyakran Ismételt Kérdések (GYIK) olyan kérdések és válaszok gyűjteménye, amelyek valamely témával kapcsolatban rendszeresen felmerülnek, a rájuk adott válaszok alapinformációkat kínálnak, de fárasztó minden esetben újra és újra megválaszolni őket. A GYIK kérdéssorai és a rájuk adott válaszok célja, hogy gyors és egyszerű tájékoztatást adjanak az érdeklődőknek, anélkül, hogy minden kérdésre egyenként kellene felelni. Legtöbbször szolgáltatásokkal, termékhasználattal, technikai problémákkal vagy intézményi működéssel kapcsolatosak ezek a kérdések. A GYIK a Ludwig Múzeumban viszont a gyakran felmerülő, kortárs művészettel kapcsolatos kérdéseket állítja középpontba, legyen szó az alkotás módszereiről, a kortárs kiállítások kontextusának megértéséről vagy akár a kortárs művészet gondolkozási teréről.
Ezek azok a kérdések, amelyeket a művészeti közegben dolgozó szakemberek, a művészektől a kurátorokig meglehetősen unnak és/vagy negligálnak, és ha mégis válaszolnak rájuk, azt a frusztráció miatt leginkább némi lenézéssel teszik. Konkrétan az Ez művészet?, Ilyet én is tudok…, Ki a művész? Mitől művészet ez?!, „A művészeknek mindent lehet? becsmérlő kérdésfelvetéseiről van szó, amelyeket még tovább lehet tágítani, ha hozzátesszük a műkereskedelmi oldalt: Mi kerül ezen ennyibe? vagy Valószínűleg ez csak egy blöff! Esetleg szociológiai, társadalomtudományi oldalról megközelítve: Mi értelme eltartani ezeket a léhűtőket? és Ki ez a pihent agyú? Miért nem megy el dolgozni? Végezhetne valami rendes munkát is…
Gyakran felmerülnek ezek a dilemmák nemcsak a kortárs művészeti projektek, kiállítások látogatóiban, hanem családi ebédeken, hétköznapi helyzetekben is, megnehezítve a művészeti alkotások eljutását a befogadókhoz. A kiállítás célja, hogy párbeszédet indítson ezekről a témákról.
Módszertani kiállítás tehát a Gyakran Ismételt Kérdések (GYIK), amely a befogadói ellenállások leküzdéséhez is eszközöket kínál, fő célját sem feledve, amely interaktív módon igyekszik segíteni a látogatókat a művek értelmezésében és a kortárs művészet befogadásában. Elsődleges célcsoportok az iskolai osztályok és az egyetemi csoportok, pedagógusok és múzeumpedagógusok, de tulajdonképpen bárki, aki közelebb akar kerülni a kortárs művészethez, érdekli, ám zavarja, hogy nem érti azt.
Akárcsak a többi hazai intézményben, a Ludwig Múzeum éves költségvetésében is igen szerény tétel az új művek beszerzésére fordítható összeg, valamint az egyes kiállítások büdzséje sem nőtt. Éppen ezért a múzeumok gyakran kénytelenek már meglévő gyűjteményüket ’hasznosítani’, időről időre új szempontrendszer szerint válogatva bemutatni a birtokukban lévő műtárgyakat.
Ez a tárlat a múzeumpedagógiát helyezi középpontba, ami a múzeum igazgatójának, dr. Fabényi Júliának amúgy is szívügye, sokszor nyilatkozta, hogy a tudásátadás a múzeumok egyik alapfeladata. Egy múzeumpedagógiai kiállításon nem kérjük számon, miért nem hoznak el Budapestre új és friss kortárs anyagot, és talán könnyebben el is lehet magyarázni a gyűjtemény már többször látott alapdarabjain, miért érdekesek, miről beszélnek, hogyan fejezik ki keletkezésük idejének társadalmi vagy művészelméleti problémáit, hogyan kapcsolódnak a művészet történetének sodrába.
Párhuzamosan a múzeumpedagógiai módszertani kiállítással válogatás is látható a múzeum legismertebb műtárgyaiból, melyek a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig adnak művészettörténeti áttekintést Peter és Irene Ludwig gyűjteményéről – Pablo Picasso festményeitől a pop arton át a nyolcvanas évek „új vad” festészetéig, tehát a GYIK után rögtön „élesben” lehet próbára tenni az elsajátított módszertani ismereteket.
Ösztönöz a tárlat arra, hogy a látogatók kérdéseket tegyenek fel, és aktívan vegyenek részt a művek értelmezésében, éppen ezért számos interaktív elemet építettek be, és több alternatív kiállításbejárási útvonalat állítottak össze. A választható útvonalak vagy valamely művészeti témát, vagy egy technikát állítanak középpontba. Végig lehet járni és megérteni, hogyan alakul át például az emberábrázolás a modern, majd a kortárs művészetben Picassótól a konceptuális munkákig. Egy másik útvonalon az eltérő irányzatok, alkotók művészethez való hozzáállásában, a művészet feladatköreinek meghatározásában lévő különbségeket jobban lehet megérteni.
Azonkívül, hogy egyes munkák önmagukban bevonók, az interaktivitás a tárlat rendezésében, installálásában is megjelenik. A kiállított művek mellett Gyakran Ismételt Kérdések jelennek meg, azonban az azokra adott ’hivatalos’ válaszokat fedőlappal takarták le, hogy a látogatók saját gondolataikra hagyatkozhassanak, mielőtt elolvassák a felkínált értelmezést. Emellett játékok, feladatok és mediális tárgyak is segítik az elmélyülést.
Nem előzmények nélküli a GYIK kiállítás, a Ludwig Múzeum sok éve résztvevője a Van művészi vénád? elnevezésű nemzetközi művészetpedagógiai kezdeményezésnek, amely a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország általános és középiskoláiban a kreatív oktatás fejlesztésére összpontosít. A tárlat sokban támaszkodik a résztvevő szervezetek által írt Miért művészet? című könyv anyagára is.
Kétszer jártam be a kiállítást, mindkétszer gimnáziumi osztályok nyomába szegődve, akik kurátori vezetéssel mentek végig a termeken. (Kurátorok: Bence Bettina és Nagy Barbara, a pedagógiai koncepciót Hemrik László dolgozta ki.) A diákok a papírforma szerint viselkedtek. Zavarban voltak, nevetgéltek, nehezen vonódtak be az elején, lassan engedtek fel annyira, hogy meg merjenek szólalni. De amikor ez megtörtént, látványos változások történtek. Először a lányok kezdtek válaszolgatni a kérdésekre, de később a fiúk is bátran beleálltak az interaktív helyzetekbe. Az egyik útvonal azt járja végig, hogyan változik a szobrászatról alkotott kép a kortárs művészetben – jó volt látni, amikor Erwin Wurm egyperces szobrával már mertek játszani és poénkodni, tréfálkozni azok a fiatal emberek, akiknek az elején az arcukra volt írva, hogy legszívesebben egészen máshol lennének.
Erwin Wurm osztrák kortárs művész szobraival a hagyományos szobrászat határait feszegeti, és gyakran humorral, abszurditással, valamint társadalomkritikával ötvözi munkáit. Az ő művei gyakran ösztönzik aktív részvételre a nézőket. Nemrégiben zárt be a bécsi Albertinában az életmű-kiállítása és a Ludwig Múzeum is őriz néhány művet az Egyperces Szobrok/One Minute Sculptures sorozatból, amelyek arra invitálják a látogatókat, hogy hétköznapi tárgyakkal (például hűtőszekrényekkel vagy ruhadarabokkal) abszurd pózokat vegyenek fel, így maguk is a műalkotás részévé váljanak. Ez például nagy sikert aratott a csoportosan érkező gimnazisták körében, amikor megértették, hogy ezekhez a tárgyakhoz hozzá lehet, sőt, hozzá kell nyúlni.
Szabó Eszter Ágnes Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val (2020) című hímzett faliképe mém lett az interneten, szinte mindenkinek ’megvan’, de enélkül a kiállítás nélkül egyáltalán nem biztos, hogy a fiatalok végiggondolják, hogy a poénon kívül ez az alkotás a generációk közötti párbeszédet és a popkultúra hatását vizsgálja a személyes történetmesélésen keresztül.
Fontos tétel – amivel a kiállítás is indít –, hogy a megismeréshez, a világ jelenségeinek megértéséhez a kérdésfeltevés a leghatékonyabb út. Ám egyáltalán nem mindegy, ki kérdez, milyen pozícióból és hogyan kérdez: tényeket, adatokat akar megtudni, vagy érzésekre, benyomásokra, véleményekre és attitűdökre kíváncsi. A kortárs művészet ezt műveli: kérdéseket tesz fel, problémákat visz a nyilvánosság elé, illetve régi témákat helyez új megvilágításba. Erre példa a kiállításon a pop art és a graffiti fontos figurájának, Keith Haringnek Szárnyas oltára, amely a vallási és a szociális témák összefonódását vizsgálja. Talán még jobb példa erre Olekszij Szaj ukrán művész Penész című, társadalmi kérdéseket boncolgató 2018-as munkája, amely a Ludwig Múzeum 2018-as Permanensforradalom – Mai ukrán képzőművészet című kiállításán volt először látható. A hatalmas asztalon elhelyezett számtalan apró, szürke, az apparátust a hátán viselő emberi alakból álló mű a rendszer terhét, az egyéni cselekvés korlátozottságát szimbolizálja. A „penész” kifejezés az ukrán köznyelvben az alsóbb néposztályokhoz tartozó, látszólag jelentéktelen figurákat, hivatalnokokat jelenti, akik mégis képesek kollektív fellépésre, például utcai tüntetések formájában. Szaj installációja mint vizuális metafora azt az örök kérdést feszegeti, hogy mit tehet az egyén a társadalmi változásokért. A kritikus tömeg, a cselekvő erők egy irányba mozdulása, vagy a jelentéktelenségbe való beletörődés – ezek olyan kérdések, amelyek az iskolába járó korosztályt különösen is foglalkoztatják.
Hogyan válnak a mindennapok műalkotássá? – ez is nagyszerű kérdés, és a tárlat egyik műtárgya, Daniel Spoerri Vacsoraasztala ad rá egyfajta választ. Egy vacsora maradványait, az étkezés után az asztalon hagyott tányérokat, ételmaradékokat, evőeszközöket, cigarettacsikkeket és személyes dolgokat előbb fixálta, majd kilencven fokkal megdöntve állította ki. A svájci művész „csapdaképek”-nek (tableaux pièges) nevezte vacsoraasztalokat megörökítő installációit, amelyek nem csupán az étkezés pillanatát örökítik meg, hanem mélyebb kérdéseket vetnek fel az idő múlásáról, az emlékezetről és a művészet határairól. Spoerri jelentős hatást gyakorolt a konceptuális művészetre és az ’eat art’-ra, amely irányzat az ételt művészi médiumként használja.
Sok művészt és még több művet lehetne felsorolni a kiállításról, de végezetül álljon itt utolsó idézetként az első terem teljesen üres fehér vászna Tót Endrétől. A diákok itt még teljesen lefagytak. Fogalmuk sem volt, mit válaszoljanak arra a kérdésre, hogyan kell nézni ezt a festményt, és ez miért művészet. A végére viszont megfejtették: az üresség és a semmi akkor lesz valami, ha mi megtöltjük a saját világunkkal. Ez maga a művészet – nem megijedni a semmitől, bátran megmutatni belső világunkat.
Nyitókép: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
