X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente.

Csápok, rések és dimenziók gabalyodnak össze festészeti csodaországában. Amorf formái szövevényes történetekről árulkodnak. Azonban furcsaságaik feltárását mindig a nézőre bízza. A festő nem ás le tudatosan lelke mélyére, inkább szabadon engedi vásznain mindazt, ami benne mozog, hogy belenézhessünk az áramlások hullámvonalaiba.

Meggyőződésem, hogy az idősebb generáció nosztalgiával nézi Kereki Sándor Capa-béli fotográfiáit. A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével című tárlat képei olyan korszak lenyomatai, amelyet (valljuk be) sokan visszasírnak.

Aktualizálja a velünk élő abszurdot, megtanít arra, hogy észre tudjuk venni. Brückner János szelíd mosollyal mutat rá a múltban belénk ivódott, s újra köröttünk ólálkodó kegyetlen abszurdra. A művész médiuma elsősorban a táblakép, emellett számítógépes animációval is foglalkozik.

Mélyen bevésődött az emberiség kollektív tudatába a Titanic elsüllyedése. Vajon minek köszönhető ez a máig töretlen „népszerűség”? Hiszen az emberiség történelmében hemzsegtek a sokkal súlyosabb katasztrófák. Ennek okai után kutatva alá kell merülni a művészet és a kollektív tudattalan világába, s megvizsgálni, mi lapulhat a felszín mélyén, mit rejt a jéghegy csúcsa?

A Franciaországban élő Hollán Sándor a párizsi École Nationale Supérieure des Beaux-Arts festőműhelyében Roger Chapelain-Midynél tanult, majd ezt követően az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifs grafikai szakán szerzett diplomát.

Több képet mutat be a Portraits of the Last Golden Age című album, mint az azonos című kiállítás tette: portréfotókat, s betekintést enged a művész műtermébe is. Az indító szöveg, Az Univerzum arcképe Hornyik Sándor és Szücs Attila beszélgetése, melynek szövetébe rajzok, grafikák ékelődnek, női alak, szempár, női hajzuhatag, kézfejek.

A fenti címmel rendezett konferenciát a Szolnoki Művésztelep a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. A kétnapos rendezvényen művészek, művészettörténészek és a társszakmák képviselői négy szekcióban tizenhárom előadást tartottak.

Felhívtam egyik nap Sajdik Ferit, hogy megerősítsem, nem akarom visszanöveszteni a bajszomat. „És tudod, az a portré, ami a KOKSZ Műhely tagjairól készült sorozatodból engem ábrázol, az már így, ugye nem stimmel.”

Renoir az emberi bőr szerelmese. Ajánlom a kiállítást a hús szerelmeseinek, azoknak, akik boldogan időznek el a gödröcskéken.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorka, akit Amáliának hívtak. A különös boszi hosszú, vörös haja búzaszálakkal teli, uszálya a földet verdesi. Megalkotója Boldizsár Ildikó író, mesekutató és Szegedi Katalin illusztrátor, akinek rajzai teszik teljessé ennek az egyszerre természeti és mesés „lénynek” a történetét.

Különleges csendéletek, portrék, tájképek fogadják a látogatót a Selyemgombolyító Országút Galériájában. A művész élénk koloritokkal festett alkotásai a világ és az ember spirituális viszonyának örök harmóniáját közvetítik. Most látható festményeit főként az 1970-es években, Rómában készítette, melyekből az eddig talán kevésbé ismert alkotásait mutatom be.

A modern magyar piktúra egyik legmeghatározóbb egyéniségeként tartjuk számon Barcsay Jenőt. Stílusa, hosszú életútja elválaszthatatlan Szentendrétől, ahol sok időt töltött, ahol alkotott. Kapcsolódása a Dunakanyar kapujában fekvő, művészeti életéről híres településhez festészetének meghatározó eleme.

December 1-jén nyílt meg Losonczy István festőművész Szín = Tér című kiállítása a budapesti K.A.S. Galériában. A szemet gyönyörködtető festmények megszületéséről, színkutatásairól és tanítási gyakorlatáról beszélgettünk a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán oktató művésszel.

Milyen volt egy disszidens erdélyi magyar művészpalánta élete a nyolcvanas évek Kanadájában? Hogyan hatottak rá a különböző kultúrkörök, és mi adja a festményein is megjelenő indián törzsi művészet varázsát? Miként ápolják a montreáli magyarok kulturális örökségüket? Sipos Sándor képzőművésszel beszélgettünk, aki absztrakt-minimalista alkotásaival meditatív állapotot teremt egy zaklatott korban.

Az Országút Galériában kiállított képeit megáldó Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek méltatta így Prokop Pétert, a műveivel prédikáló pap-festőt, aki a tárlatot megnyitó Fazakas Réka művészeti író értékelése szerint fél évszázadot felölelő életművében bátran és bölcsen ötvözte a múlt század meghatározó irányzatainak elemeit.

Fény és Sötétség legnagyobb festői voltak, ám művészi világuk különbözött: Caravaggio rendszerint az Újszövetséget ábrázolta, míg Rembrandt az Ószövetséget. Ugyanakkor az emmausi vacsorát mindketten kétszer is megfestették.

A nyolcvanas években emigrált New Yorkba, csupán egy nejlonszatyorral a kezében, ám annál nagyobb álmokkal a szívében. Az öntörvényű, autodidakta művész felemelkedésének izgalmas történetéről, a manhattani művészeti életről, a legendás SoHóról és saját művészetének korlátok nélküli megéléséről mesélt nekünk.

Gábor Áron életművét tizenhárom fő témakör fémjelzi. És bár ebből most csupán hármat tekinthetünk meg Körkérdés című kiállításán a Műcsarnokban, mégis nyomon követhetjük a művész nyolcvanas években indult és napjainkig tartó pályáját.

Éles Lóránt a 2022-es Godot Art Expo fődíjasa, a kortárs szobrászat törekvéseinek egyik kiemelkedő hazai képviselője. Művei egyszerre keltik tárgy és műalkotás benyomását, ismert vagy épp beazonosíthatatlan eszközök hatását.

A Milói Vénusz a legismertebb hellén műalkotás, melynek népszerűségét csupán a Dávid-szoborral és a Mona Lisával érdemes összemérni, ám a Mona Lisával ellentétben: a milói Vénusz máig a tökéletes női szépség európai eszményképe.

A kilencvenes évek első fiúzenekarának nevét kissé átalakítva, az új srácok ezúttal nem a környéken, hanem a falakon lesznek láthatók decemberben a Resident Art Galériában.

Vannak művészek, akiknek alkotásai előtt nem elég csupán néhány percre megállnunk. A felszínről mélyebbre kell alámerülnünk, hogy minél jobban befogadjuk a látottakat. A Várfok Galériában Időről időre címmel kiállító Pető István képei megkövetelik az elmélyedést.