Művészetének megismerése a láthatóval kapcsolatos viszony kiteljesedését kínálja: „Valamit keresek, amit nem látok”, s „a láthatatlan felé fordulok, hogy lássak” – írja jegyzeteiben, s ezek a gondolatok mindmáig legfontosabb benső kérdéseiként vezetik ecsetjét. Vele beszélgettünk életéről és művészi szemléletmódjáról.
1956-ban hagyta el Magyarországot. Egyenesen Párizsba érkezett? Hogyan indult az új élete? Mi volt a kezdeti idők meghatározó élménye?
Ötvenhat novemberében öcsémmel és egy jó barátunkkal tíz fokos hidegben, pár órás éjjeli járás után, a Fertőd mocsaras nádasain keresztül jutottunk át a határon, s egy osztrák faluba kerültünk. Hihetetlen szerencse folytán pár nap múlva megérkeztünk Párizsba. Ekkoriban sok magyar festő rohanta meg az École des Beaux Arts festőakadémiáját. Bennünket lelkesen fogadtak mint októberi hősöket, olyannyira, hogy külön felvételit rendeztek számunkra, minthogy az iskolaév már elkezdődött. Én Chapelain-Midy pompeji pirosra festett műtermébe kerültem, ahová nagy csendéleteket állítottak régi hangszerekkel, vázákkal, kitömött madarakkal. Sok szép leányzó heverészett ott, néha kicsit festegetve, de főként nagy párnákon és hosszú ruhában inspirációra várva. Akkoriban a dekadencia volt divatban, különösen ebben a műteremben állt meg az idő.
Pedig én úgy éreztem, hogy Párizsban újraszülettem. Hogy itt minden más, én meg nem tudok beszélni, néma vagyok és idegen. Ez a megújulás, ami minden kezdetet élővé tesz, nagyon sok erőt rejtett.
Milyen út állt akkor Ön előtt?
Már gyerekkoromban tudtam, hogy az élet számomra a természettel való benső kapcsolat elmélyítésével kezdődik. Én a természet iskoláját jártam és azon maradtam a főiskola után is. Sokszor lakatlan tájak, hosszú egyedüllétek tanítottak meg arra, hogy mi a tér és hogyan fejleszthető ki a valódi kapcsolat a mozgás, a forma és a tér között. Élő benyomásokon keresztül beszél a természet. Ezeket az élő benyomásokat én leginkább a fákon keresztül kapom meg. A rajzolás, a festészet állandóan megújuló energiákkal kapcsol össze, s éltet.
Milyen volt a kapcsolata a párizsi művészvilággal?
Párizsban rengetegen vannak, akik festőnek képzelik magukat. A festővilág nagyon intenzív, és azt várja el a művésztől, hogy ott legyen minden fontos eseményen, helyezkedjen, beszéljen a maga művészetéről, próbáljon gyüjtőkkel, kritikusokkal kapcsolatba kerülni, pályázzon meg díjakat… Ezekkel nekem most már nem kell törődnöm, így több időm marad a festészetre és a kiállítások próbatételére. Mert saját szemlélődésünk és az ismeretlen közönség között nehéz megtalálni az egyensúlyt.
Meséljen személyes ismeretségekről, tapasztalatokról, galériákról…
Akinek hálás lehetek, az a ma már nem élő Kallós Pál festő volt. Első párizsi kiállításomat neki köszönhettem Nane Stern galériájában, akihez nehéz volt bejutni, ha az ember nem úgy festett, mint az ő művészei, akik főként expresszionista, absztrakt festők voltak.
A másik galeristám a ma már nyugodt, visszavonult életet élő Marghescu Marika volt. Ő állított ki először Németországban. Hannoverben főként olyan ismert kortárs művészekkel dolgozott, mint Miró, Tapiès, Bram van Velde… Rajta keresztül ismertem meg Geskó Judit művészettörténészt, aki nagy érdeklődést mutatott művészetem szellemi iránya iránt. Úgy találta, hogy az én művészetem a legfranciásabb magyar festészet. Sokat beszélgettünk vele arról, hogy mi a tér és a szín viszonya például Cezanne-nál.
Egy másik nagyon fontos kapcsolatomat, Yves Bonnefoy-t is Marikán keresztül ismertem meg. A ma már sajnos nem élő költő, filozófus és művészetttörténész jelentős szerepet játszott a francia szellemi világban. Felismerte és megérezte munkáimban a költészet és a festészet összekapcsolódó viszonyát. Kilenc mélyen elgondolkoztató szövege jelent meg rólam. Jegyzeteimből az ő tanácsára Az vagyok, amit látok címmel öt könyv született, melyekben a festészet közvetlen élményei nyomán próbáltam pontosan megfigyelni és megfogalmazni a látás és a létezés összefüggéseit.
Ismerte-e Hantai Simont és Reigl Juditot, és ismeri-e Molnár Verát? Vannak-e személyes élményei velük kapcsolatban?
Hantai Simont elég jól ismertem, s nagyon nagyra tartottam. Ő élő példája annak, hogyan kell megnőni és bekapcsolódni kora művészetének legélőbb áramlataiba. Persze ő a saját útját járta, és igazán csak a saját munkájáról tudott mélyen, komolyan, hosszan beszélgetni. A családját is nagyon szerettem, ismertem még apáca nővérét is. Feleségével, Zsuzsával nagyon jó kapcsolatban álltam, vasárnaponként együtt jártunk templomba.
Reigl Judit nyolcvanas években készült vad fekete képeit nagyon erősnek találtam. Volt benne bizonyos férfiasság, ami érdekes formában tört elő. Fejlődését viszont nem tudtam mindig követni, ellentétben Hantai útjával, amely mindvégig nagyon világos és érthető maradt a számomra.
Judit kicsiny házában nagyon szerényen élt Párizs mellett. Padlás műtermébe létrán lehetett felmászni. Nem is értem, hogyan tudta megfesteni a nagy vad fekete vásznait abban a szűk padlástérben.
Molnár Verával, jól emlékszem, sokszor mentünk például Kallósékhoz vacsorázni. Ő is szeretett osztrigát enni, s csak úgy áradt belőle a jókedv.
Képein a formák gyakran feloldódnak, és ahogy elveszítik a kontúrok élességét, úgy érzékeljük a tér rezgését…
Tulajdonképpen két úton járok, egyrészt a szabad és gyors vonalvezetést tartom a legfontosabbnak, máskor meg a lassú, nyugodt szemlélődés vezet, ahogy mondja, a tér rezgését próbálom kifejezni.
Atmoszferikus grafikáit/festményeit a természeti megfigyelésein kívül inspirálta-e valamely mű, művész vagy irányzat?
Az én festészethez való hozzáállásom szerint a festészet világa szinte végtelen folyamat. Emlékszem, Piero della Francesca hogyan tanított meg a lassúságra. Egészen fiatal festőként, talán huszonöt éves koromban, eljutottam Arezzóba, álltam az egyik nagy freskója előtt, és éreztem, hogy valami zavar. Miért fest egy csatát ilyen nyugodtan? Egyszerre láthatóvá vált számomra az a lassú szemlélődő mód, melyben bizonyos összefüggések feltárulnak, az erő visszatér a formába, a színek feloldódnak és a csend láthatóvá válik.
Mikor találkozott először Giorgio Morandi művészetével? Személyesen volt alkalmuk találkozni?
Morandival egy párizsi kiállításán „találkoztam” 1964-ben. Amikor első képét megláttam, felismertem benne azt a világot, melyet már gyermekkoromban éreztem, de úgy tűnt, hogy ezt nem lehet képben kifejezni. Ha ő ezt meg tudta tenni, akkor nekem is meg kell próbálnom! – gondoltam. A csend életét festi meg a tárgyakban, a tájakban. Képeiben nincs semmi véletlenszerű, semmi felesleges. A festészet nyelvén beszél. Azóta úgy érzem, ő a mesterem, bár lekéstem róla, hiszen 1964-ben meghalt. Jóval később megismertem még élő nővéreit, és egy ma is élő barátját, Carlo Z-t. És az a szerencse ért, hogy 2000-ben a vevey-i múzeumban kiállíthattam vele, 2014-ben pedig önálló tárlatom nyílt a Morandi Múzeumban, Bolognában.
Van-e olyan kortárs művész, akinek a munkásságáért lelkesedik?
Természetesen, olyan festők, mint Mark Rothko és kora nagy amerikai festői, meg a német iskola: Anselm Kiefer, Georg Baselitz szerintem sokat jelentenek a mai művészetben. De van néhány festő barátom, akik a természet szemlélődését viszik át a mai művészetbe. Például Vincent Bioulès, Patric e Giorda és Guy de Malherbe. Közel érzem magam Magyarországon Krajcsovics Éva, Váli Dezső és például Kohán Ferenc művészetéhez is. Kisebb kör alakult ki körülöttem is, fiatalabb festők jönnek, akikkel nyaranta kint dolgozunk a szabad természetben, amit mi grand atelier-nek nevezünk.
A saját maga számára mi a legfontosabb…?
Úgy érzem, a művészet a látható és a láthatatlan közötti egyensúlyt keresi. Abból indulok ki, hogy a láthatót nem látom. Az élő élményekből születik a látás, ami hosszú folyamat, és valódi örömöt teremt. Különösen azoknak, akik fel tudják ismerni a természetben, hogy minden él, változik, fejlődik és feloldódik. Mondhatnám, hogy az élő motívum előtt a láthatalant kereső festészet az, ami igazán érdekel. Azt hiszem, erre van a mai embernek szüksége.
Képek: Szépművészeti Múzeum
Kapuk a létben. A fa motívuma Pieter Bruegeltől Hollán Sándorig című kiállítás 2024. március 17-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeum, Grafikai kiállítóterében.
