Az ezredforduló képi fordulatának, képföldolgozó technológiáinak problémái, s a festészet jelenlegi létjogosultságát vizsgáló kérdései jelennek meg képein, melyeket abszurd, pszichedelikus humorral old. Magyar emberek tevékenységei című tárlata kapcsán beszélgettünk.
Miért érdekel a történelem?
Nem tudom pontosan megmondani, mit jelent az „történelem”, de van egy régi mondás, amely úgy tartja: a történelem az élet tanítómestere. Szerintem ebben van igazság, mert nagyon sok mindent lehet tanulni abból, hogy más emberek más korokban hogyan éltek. Engem ez utóbbi érdekel: az emberekhez köthető történetek.
Melyik korszak foglalkoztat leginkább?
A jelen, amiben élek.
Milyen emlékeket őrzöl az iskolai történelemórákról?
Leginkább a fekete-fehér fotókat, és azt, hogy amit az ókorról tanultunk, azt mindig napsütéses, meleg időben képzeltem el, amit a középkorról, az az én fejemben mindig borús, hideg időben zajlott, és a napsütés csak a török hódoltság idejéről tanult események alatt bukkant fel ismét.
Ötéves voltál a rendszerváltás idején, a Kádár-korszakról ki mesélt neked, pontosabban melyek azok a jellemző családi történetek, amiket továbbad a családod?
Én személyesen a nagyon sok mikrofonba beszélő politikusra emlékszem a televízióból, meg arra, hogy nagyon kevés rajzfilm volt, s még arra is, hogy a banán különlegesnek számított. Erről a korszakról leginkább apám mesélt, arról, hogy milyen volt az élet, amikor ő volt fiatal. Hogy mik az ő jellemző Kádár-kori sztorijai azt nemigen tudom, mert kevésbé a korszakról, mint inkább a személyes élethelyzetekről szokott mesélni. Ha azonban valami általánosat ki lehet ezekből emelni, akkor talán az a jellemző, hogy ezeket az éveket a rendszerváltás utáni időkhöz képest ő sokkal kevésbé szabad, sokkal kötöttebb, elnyomottabb időnek élte meg.
A magyar családok gyakran sérelmekkel definiálják magukat és nem sikerekkel. Mit gondolsz erről?
Nem tudom, miért van ez így, de nekem is az a tapasztalatom, hogy sok ember a sérelmeire jobban, élesebben emlékszik, mint a kellemes, jó emlékeire. Viszont amennyire eddig tapasztaltam, ez nem kizárólagosan magyar jelenség.
Mi volt az elindítója a Magyar emberek tevékenységei kiállításnak? Honnan származik az alapötlet?
Ezt a festménysorozatot – amelynek a címe is ez – még 2008-ban, Budapesten kezdtem el. Időközben más témákkal és formátumokkal is dolgoztam, és az elmúlt tíz évben ezt Magyarországon nem mutattam be. Tavaly ennek a sorozatnak több darabját Prágában, a NoD galériában állítottam ki, és akkor már éreztem, hogy ez az anyag megérett a bemutatásra. A mostani kiállítás rövidfilmsorozatának több darabja is látható volt már máshol is (São Paulo International Short Film Festival, Ji.hlava International Documentary Film Festival, Montag Modus) – így egyben, a sorozat ennyi festményével együtt viszont először most.
Ennek a jelenlegi kiállításnak az ihletője a Longtermhandstand Galéria atmoszférája: amikor egy jövőbeli kiállításról beszélgettünk Bencze Péterrel, ebbe a lakásba egyértelműen ezt a sorozatot képzeltük el.
Amit te művelsz, az történelmi festészet?
Ezzel kapcsolatban a következőket írom a kiállításhoz fűzött szövegben:
„Ezt a csontvázszerű, fekete-fehér múltat színeztem ki és komponáltam újra a festményeken. Ellentmondásos, egyszerre sötét és könnyed, tragikus és röhejes módon – amilyennek ezt megtapasztaltam. Ez úgy viszonyul a romantikus magyar történelmi festészet hagyományához, mint Gólem Frankenstein szörnyetegéhez. Míg az olyan nagyszerű alkotók, mint Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr Gyula a régmúlt nagy nemzeti pillanatait hívták életre fantáziájukkal, addig ezek a képek a XX. század töredékeinek adnak új életet a színekben és a kompozíciókban.
Mindeközben kitárul és megmutatkozik az a kusza, máig élő múlt, ami oly közös sok kelet-európai ember számára. Ez az a helyzet, amelyben nincs »igazság«, vagyis nem lehet az egész sztorit elmondani egyetlen ideális nézőpontból.”
A magyar filmgyártás preferálja a történelmi témákat, szerinted a képzőművészetben van ennek még szerepe?
A múlthoz köthető dolgoknak szerintem a festészetben mindig is volt szerepük. A képalkotás jelenlegi állása alapján a festészet már önmagában múlthoz köthető formátum. Hogy a hivatalos, állami ideológia alapján megalkotott, nagybetűs, iskolában tanított történelem mennyire van jelen a kortárs képzőművészet témái között, azt én kevésbé tudom megítélni, s ezzel nem is foglalkozom. Annyit tudok, hogy Európában a kortárs képzőművészetnek jó részét állami pénzből finanszírozzák, így a hivatalos ideológia – s ennek részeként a történelem, a hivatalos emlékezet – egyértelműen szerepet kap a kortárs képzőművészetben.
A közelmúlt nagy pillanatai helyett (van egyáltalán ilyen?) te a közelmúlt hétköznapi, de az emlékezetünket azonnal beindító jellegzetes pillanatait teszed elénk. Miért? Esetleg ezek azok, amelyek a legkisebb közös többszörösnek nevezhetők, mert minden másban vita van?
Azért dolgozom ezekkel a képekkel és ezekkel a helyzetekkel, mert ezeket rendkívül fontosnak érzem. Sok fotót nézek át, és ezek közül egy-egy mindig megragadja a tekintetemet, sokszor elsőre nem is tudom, hogy miért. Számomra ezek a nagy pillanatok, a múlt és a jelen nagy pillanatai, olyan képek, amelyekben van valami átjárás a kettő között, vagy van bennük valami nagyon emberi, közvetlen, szívbe markoló, és így nagyon fontos, olyasmi, ami kifejezésre törekszik.
A végére egy egyszerű kérdés: Mit gondolsz a táblaképfestészet jövőjéről? Izgalmas még a kép a falon?
Igen, izgalmas a kép a falon. Nálam itthon például több is van, szeretem őket, jó rájuk nézni, jó velük együtt élni.
Képek: longtermhandstand
Bruckner János a Magyar emberek tevékenységei című kiállítása a Longtermhandstand Művészeti Galériában (1016 Budapest, Mészáros utca 38.) január 12-ig látható. A kiállítás záróeseménye: LINK
