December 1-jén nyílt meg Losonczy István festőművész Szín = Tér című kiállítása a budapesti K.A.S. Galériában. A szemet gyönyörködtető festmények megszületéséről, színkutatásairól és tanítási gyakorlatáról beszélgettünk a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán oktató művésszel.
•Miért a K.A.S. Galériát választotta a kiállítás helyszínéül?
Szakmai szempontból elismert kiállítótér, „minősítő hely” a K.A.S. Galéria, amelyben rangot jelent megjelenni. A véletlennek és a galéria alapítójával, Nyakas Ilonával régóta meglevő kölcsönös tiszteletnek és bizalomnak köszönhető, hogy létrejött ez az együttműködés, ugyanakkor az is eszembe jut, hogy talán épp mostanra értem el odáig a festészetben, hogy valóra válhasson ez az álmom.
•Miben rejlik a tárlat különlegessége?
Leginkább abban, hogy a kiállításon a legújabb és egyben az eddigi pályafutásom legtágabb szín-terű
képeit állítom ki. A festékkel létrehozható és a szemünk által látható színtartományok egyfajta teljességének ábrázolására törekedtem ezúttal, hogy a szín- és tónusátmenetek a lehető legintenzívebb térélményt sugározzák az aranyfényű, kékesszürke vagy semleges barna színekkel alapozott képfelületeken. Fontos megjegyezni, mert sok mindent megmagyaráz, hogy a képek elkészítése során használt festékek egyike sem létezett az 1870-es évek előtt, azok a XIX. század során lezajlott robbanásszerű vegyipari fejlődés melléktermékeiként jöttek létre és kerültek a festők palettájára. Mikor a XVII. század végén Isaac Newton nevezetes prizmakísérleteibe fogott, a korabeli festményeken még semmiképp sem láthatott ahhoz hasonló színeket, mint amelyek elsötétített szobájának falára vetültek.
Szinyei Merse Pál 1873-ban készült Majális című képét pedig egy szűk évtizeddel korábban nem is lehetett volna megfesteni, mert azelőtt nem léteztek az ehhez hasonló, sugárzóan intenzív színkompozíciók létrehozásához szükséges zöld, rózsaszín, kék, türkiz, ibolya és nehézfémoxid sárga festékanyagok. A festészet hosszú történetéhez mérten tehát viszonylag új kutatási területről beszélünk akkor, amikor arra kérdezünk rá, hogy festőként mit kezdhetünk az új, szélesre tárult szín-térrel, a spektrum színeinek immár megfesthetővé vált teljességével. Hogy a magyar festészetben kiket foglalkoztatott leginkább ez a kérdés, mindenekelőtt a Nyolcak, Csontváry Kosztka Tivadar és Keserü Ilona festészetét kell megemlítenem – és csak reménykedhetem abban, hogy saját kutatásaim során talán némiképp kiegészíthettem a nagy példaképek eredményeit.
•Hogyan készülnek a festmények?
A színkörök elkészítése, különösen nagyobb méretekben, technikailag igen nehezen kivitelezhető, monotonitástűrést igénylő tevékenység.
A hosszútávfutó magányosságához lehetne hasonlítani az akár heteken át, mindennap reggeltől késő estig tartó festésfolyamatot. Néhány óránál tovább nem szabad félbehagyni, vagyis még az alvásidővel is takarékosan kell gazdálkodni annak érdekében, hogy a nagy színátmenet előző nap felhordott, még „élő” festékanyagát törésmentesen össze lehessen dolgozni az aznapi adaggal, és ez a folyamat egészen addig tart, amíg teljesen be nem zárul, össze nem ér a kör.
A színoszlopok és színcsövek esetében ugyanazokat az előre kikevert színsorokat használtam fel, melyeket a színkörök megfestéséhez alkalmazok, azonban ezekre a vásznakra nem ecsettel, hanem spachtlival, simítókéssel vagy glettvassal hordtam fel a festéket.
•Mióta foglalkoztatják a színrendszerek?
1992-ben a (J)PTE Képzőművészeti Mesteriskolájában Konkoly Gyula tanítványaiként monumentális méretű expresszív gesztusfestményeket készítettünk. A mester javaslatára kisebb-nagyobb edényekben és vödrökben jó előre kikevertem néhány színpozíciót, és csak akkor kezdtem bele a tényleges festésbe, amikor az egymáshoz hangolt színek kellőképpen kiegyensúlyozott és önmagukban is érdekes viszonyrendszerbe kerültek. Ez aztán igen nagy szabadságot adott, tág teret nyerhetett a spontaneitás, és azt tapasztaltam, hogy minél gondosabban készülök elő, minél türelmesebben és koncentráltabban figyelek oda a „színorgona” kialakítására, utána annál élvezetesebb lesz festeni, és annál kevésbé kell aggodalmaskodnom azon, hogy miképpen, milyen eszközzel kerülnek fel a színek a vászonra.
A 2000-es évek első felében viszont már a korábbiaktól radikálisan eltérő, nagyon részletes, extrém munkaidő-befektetést igénylő figuratív képeket festettem. Ezek létrehozása számos nehezen megoldható festői problémával járt, de a legnagyobb feladat talán az volt, hogyan lehet összeegyeztetni a ’disegno’-t és a ’colorare’-t, vagyis, vajon hogyan lehetséges a rendkívül éles rajzolat és a rendkívül differenciált színezés egyensúlyát elérni. Ha egy festmény olyannyira részletező, hogy az elkészítése akár több ezer órán át tartó folyamatos munkát igényel, akkor a több hónap vagy akár egy év különbséggel megfestett képelemek mégis hogyan alkothatnak összefüggő szín-teret, hogyan lehet egységes és valószerű atmoszférája a csak ilyen módon megvalósítható festménynek? A megoldás kulcsa abban az esetben is a különböző színsorok előzetes, megfelelő mennyiségben történő kikeverése és rendszerezése volt, de akkor már – hogy a különböző képelemeket minél finomabban és pontosabban összehasonlíthassam és megkülönböztethessem egymástól – az elkészült részek palettáit is gondosan eltároltam és feliratoztam. A témáimat ennek az egyre inkább kézhez álló festői eszköztárnak megfelelően válogattam, aminek következtében újra kiteljesedett a szabadságérzetem, és elhagyhattam a fotóhasználatot, hogy a valóságban látott témák mellett immár az emlék- és álomképeimet is feldolgozhassam.
Majd hosszú kihagyás következett, és csak a doktori értekezésem megírása és megvédése után, immár a PTE MK festőtanszékének főállású oktatójaként, Keserü Ilona festőművész 2007-ben alapított Színerő mesterkurzusán kezdtem el – két év elteltével – újra festeni. Ott, a Zsolnay-gyár használaton kívüli üzemcsarnokaiban, kínzó tehetetlenségemben kevertem ki az első, azonos tónusértékű színárnyalatokon át körbeérő, összefüggő szivárványszínsoromat, ám azóta is ezt a rendszert vagy színkeverési alapelvet fejlesztem tovább és alkalmazom a tőlem telhető legváltozatosabb módon. A színskála előre „behangolt” elemeit ma már légmentesen lezárható, üres óntubusokba töltöm, mert így egyrészt hatékonyabban tudok versenyezni az olajfesték száradási idejével, másrészt mert a jelenleg száznyolcvan tubusból álló „színorgona” nagyszerűen kiaknázható lehetőségeket adhat más, akár a spontaneitásnak is nagyobb teret engedő festői technikák gyakorlására és továbbfejlesztésére.
•Említette, hogy 2007-óta tanít. Miként függ össze a festői és a tanítási gyakorlata?
Nehezen megválaszolható kérdés, hiszen a tanárnak egyrészt az a feladata, hogy „minden tudását” átadja, másrészt viszont arra is nagyon ügyelnie kell, hogy ne epigonokat neveljen, hogy a tanítványai mindenekelőtt önálló műveket alkossanak, és képesek legyenek arra, hogy saját személyes festői programjukat szuverén módon kialakítsák. Fontos tehát az (ön)kritikai szemlélet, hogy a különböző festészeti elgondolások és technikák gyakorlati összefüggéseit és főként az egyedi megoldásokat minél magabiztosabban felismerjük, hogy azokat kortárs és történeti kontextusban is képesek legyünk szemlélni és szemléltetni. A festészetnek a festészet az elsődleges vonatkoztatási rendszere, amit viszont minden (jó) festmény kicsit átalakít és újraértelmez. Azt szeretném elérni, hogy a tanítványaim ne csak a kortárs festészeti trendekre és divatokra hivatkozhassanak a munkáikban, hanem hogy a (rég)múlt festészetét is inspirációs forrásnak lássák, olyan lehetséges festői programok és megoldások tárházának, amelyeket vagy amelyeknek bizonyos kombinációit a saját képükre alakítva, egyedi eredményekre jussanak.
De nem akarok kitérő választ adni: a kiállításon látható festmények valójában tézisművek, melyeket részben legalábbis azért készítettem el, hogy a festő szakos hallgatóim mellett akár a laikus nézők is elgondolkozhassanak a kiállítás címéül választott, nyilvánvaló képtelenségen: szín = tér.•
Losonczy István SZÍN = TÉR című kiállítása 2024. január 10-ig látogatható a K.A.S. Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.)
