A falak mögé és városaink alá rejtett csövek az emberiség elfeledett teremtményeiként térnek vissza szobrain, amelyek egyszerre elzártak és zárnak magukba is valami ismeretlent.
Az antropocén olyan új geológiai korszak, amelyben az emberek a geológiai és evolúciós erőkhöz hasonló átalakító képességgel ruházódtak fel, olyan drámai hatásmechanizmusokkal, amelyek akár az egész bolygó végzetét dönthetik el. Az emberi tevékenység korunkban több homokot, földet és követ mozgat meg globálisan, mint minden természetes folyamat együttvéve. Az első ipari forradalom óta a bolygó felszínén olyan mélyreható változások mennek végbe, amelyek egyszerre globális méretűek, tehát hatalmas területre terjednek ki, és lenyomatuk a Föld kőzetrétegeibe is bevésődik, azaz poszthumán temporalitással rendelkeznek. A különböző mesterséges anyagok fogják jellemzi a talajréteget, és az olaj kinyerésének és a bányászat nyomai hatalmas sebekként fogják a bolygó felszínét borítani.
Az antropocén egy eddig háttérbe szorult, „mélyidő alapú narratívába” von be mindegyikünket. Ez a mélység nem csupán a temporalitás kapcsán jelenik meg, hanem materiális értelemben is a bolygó mélyrétegeibe hatolunk le. Az ember szó szerint lehatolt a geológia szintjéig, roppant mélyreható változásokat okozva ezzel. Az emberi cselekvések geológiai következményei azzal is járnak, hogy hosszan fennmaradó geomediális archívumot fog hátrahagyni, amelyek több tíz- vagy százezer évig fennmaradhatnak. Ez a geomediális archívum egyben magával vonja a tárgy vagy objektum fogalmáról szóló azon diszkurzív átalakulást, amelynek frontvonalában olyan új irányzatok találhatók, mint a spekulatív realizmus, az új materializmus vagy az objektum orientált ontológia.
Éles Lóránt lenyűgöző alkotásai a művészeti tárgy és a hétköznapi objektum közötti határ elmosásán keresztül spekulatív, geomediális temporális és materiális zóna kiépítését hajtják végre. Olyan filofiktív és geomediális archívumról van szó, amelyben csatornák, csövek, furcsa szobrok, materiális hálózatok idegen horizontot alkotnak. Azonban ez az idegenség és furcsaság egyszerre utal az antropocén korszakra és az objektumok lényegiségét alkotó visszahúzódásra. A tárlaton szereplő művek párhuzamosan reflektálnak az ember megváltozott természetkulturális horizontjára és a földrendszer funkcionalitásának összeomlására, és terelnek vissza minket a hétköznapi dolgok varázslatos furcsaságába.
Myra J. Hird a sötét ökológia és a posztantropocentrikus esztétika kapcsán megjegyzi, hogy szükség van az antropocén kapcsán egy „anti-esztétika” kidolgozására, amely egyben a jövő médiageológiai archívumának is tekinthető. Ez a különleges archívum az emberiség pusztító geológiai erőként való feltűnésének lenne antiesztétikai lenyomata. Éles Lóránt alkotásaiban különösen izgalmas ez a kettős mozgás: egyszerre materiális értelemben alkotja meg az antropocén nyomainak, töredékeinek és objektum-orientált maradványainak fiktív jövőjét, és hívja fel figyelmünket az ökológiai katasztrófa, a sötét ökológia fenyegető futuritására.
Az antropocén jövő és ezen potenciális jövő múltját alkotó maradványok, tehát a jövőből kibomló vagy kivetkőző múlt megidézi a spekulatív realista Quentin Meillassoux hiperkáosz-elgondolását. A különböző tekervényes csövek, vezetékrendszerek és hálózatok valójában az értelemhorizont dezantropomorfizációján keresztül spekulatív új irányokba kalandoznak. Mindeközben pedig egy harmadik spekulatív esztétikai stratégiát is felfejthetünk: a tárlat olyan új, nonmodern objektumkultúrát hoz létre, amelynek formanyelve a latouriánus tervezés és dizájnolás elveinek megfelelve szférikusan és hálózatosan, a részletekre odafigyelve lép ki a modernitás metanarratívájából. Ez a sajátos hármasság vagy hármas stratégia alkotja Éles Lóránt kiállításának dinamikus középpontját.
Iain Hamilton Grant brit spekulatív realista filozófus szintetikus filozófiai rendszert kíván megalkotni, amelyet „transzcendentális geológiának” nevez, amelyben szintetizálja az idealizmust és a materializmust. Az antropocén kapcsán talán legfontosabb vállalása, hogy kísérletet tesz a dekonstruált szubjektum materialitásba történő visszaágyazására. Mi történik, ha visszahelyeződünk vagy visszalépünk az objektumok szintjére, vagy beleágyazódunk a talaj mélyrétegeibe? Éles Lóránt alkotásai ilyen értelemben egy transzcendentális geoesztétikának feleltethetők meg, amelyben az ökológiai válság kapcsán felmerülő félelmek és teoretikus kísérletek spekulatív objektumokba áthelyeződve az antropocén geomediális archívumát alkotják meg. Az objektumok önmagukba visszahúzódva, a hétköznapi értelmezéstől és a mindennapi felhasználástól elkülönülve felmutatják saját kísértetiességüket. A különböző csövek, csatornák, fémobjektumok, töredékek mind ezen spektrális önmozgást, a dolgok belsejében feltűnő visszahúzódást mutatják meg.
Az antropocén és a transzcendens geoesztétika képes lehet olyan materiális geonarratívát biztosítani, amelyen keresztül az élet-előttiség és az élet-utániság temporalitása is feltárulkozhat. Saját lehetséges jövőnk és potenciális nyomaink jövőbe vetített futurológiai archívumként tűnnek fel. De nem a megszokott apokalipszis-narratíván keresztül, hanem olyan katasztrófaként, amely nem végső igazságot vagy megvilágosodást hoz el, hanem visszavezet bennünket a valóság furcsaságába és a különböző tárgyak és objektumok eredendő idegenségébe. Éles alkotásai korlátot jelentenek emberi megismerőképességünknek, amelyet a spekuláció és az esztétikai fikció irányába mozdít tovább. Azonban nem az ideáció vagy a szellem testetlen szintjén, hanem a materialitás plasztikus valóságszintjébe.
Éles Lóránt művészete az „anyagiasodás új formáival”, egy sajátos geológiai rematerializációt hajt végre. A geológiai lenyomattá vagy geomediális lerakódássá válás „reprezentálja a tudatosodását egy új geológiai társadalmi test” megkonstruálódásának. A különböző objektumok között élő és hálózatokon keresztül kommunikáló ember bizonyos fokon elkülöníthetetlen lesz ezen objektumok materiális kiterjedésétől. A természettől és a materialitástól való elválasztódás végét is jelenti az emberi geomorfikus erővé válása. Olyan új differencializáló kategóriák kellenek, amelyek az nonhumanitáson és a posztantropocentrikus természetkulturális viszonyokon nyugszanak. Új geológiai különbségfogalmak feltűnése várható, amelyek maguk mögött hagyják a szubjektivitást.
Az Erekkel eleven a ház című tárlaton objektumorientált esztétikát figyelhetünk meg, ahol a tárgyak és dolgok kihullanak és visszahúzódnak hétköznapi felhasználásuktól. A sok csatorna, elhajlás, hálózat, rés, odú, térelválasztó struktúra utal erre a heterogén és posztantropocentrikus narrativitásra, amely során a dolgok különös minőségén keresztül önmagunkról és saját valóságunkról is új diskurzusokat és narratívákat alakíthatunk ki. Az elevenség, a belső, mély erő valójában minden dolog belsejében ott rejtőzik. Graham Harman ontológiája a nem-antropocentrikus filozófia lehetőségét kínálja számunkra úgy, hogy a filozófiai figyelmet a dolgok belső, intim valóságára irányítja. Egészen odáig merészkedik, hogy kijelenti: a dolgokra összpontosító filozófiának egyetlen igazi tárgyát voltaképpen „a dolgok lávaszerű bensőségességének dinamikája” alkotja.
Éles Lóránt alkotásai mintha a dolgokban benne rejtőző idegenséget és különös, furcsa dinamikát mutatnák fel, egy megvalósult vagy bekövetkezett potenciális jövő lezáródását követően. Az antropocén, mint új földtörténeti korszak meggörbíti és összezavarja a modernitás megszokott lineáris időstruktúráit. Az objektumorientált ontológia értelmében „az emberek, kutyák, tölgyfák és a dohány ontológiai értelemben azonos státuszúak az üvegekkel, a kapákkal, szélmalmokkal, üstökösökkel, jégkockákkal, mágnesekkel és atomokkal”.
Éles Lóránt csatornák, csövek, hálózatok, és sokszor dekódolhatatlan és megfejthetetlen objektumok közé helyez bennünket. A transzcendentális geoesztétika alapján az anyag önfeltárulásának tekinthető geológiai rétegek a geológiai identitásban a szubjektivitás új formáit és természetkulturális elrendeződéseit fedik fel. A tárlat valójában a dolgok csábítása, az objektumok szenvedélyes hívószava arra, hogy átgondoljuk saját helyzetünket az átalakuló és megváltozó földrendszer funkcionalitásának időszakában.
Éles Lóránt Erekkel eleven a ház című kiállítása a Godot Kortárs Művészeti Intézetben (Godot Labor) 2024. január 21-ig tekinthető meg (1036 Budapest, Fényes Adolf utca 21.)
