Képek: Deim Balázs
Hol máshol is nyílhatna Barcsay-tárlat, ha nem Szentendrén, annak történelmi magjában. Itt találhatók azok a fontos kiállítóterek, amelyek időről időre egy-egy neves alkotó munkásságát hivatottak reprezentálni. A Czóbel Béla Múzeum kiállítása például majd egy éven át Czóbel párizsi és magyarországi kapcsolatait állítja középpontba, a nemrég újonnan megnyílt Vajda Múzeum. Vajda, a próféta című, három fogalmi és tematikus szekcióba rendezett kiállításával tiszteleg a művész előtt. A Kmetty Múzeumban most látható, A formák ritmusa című Barcsay-tárlat megvalósulása azért is örvendetes, mert a festő- és grafikusművész alkotásainak szentelt múzeum 2015 óta zárva tart. Az épület igen rossz állapota és főként műtárgyvédelmi okok miatt a mester képeinek áthelyezése mellett döntöttek. A választás végül a Ferenczy Múzeumi Centrumhoz tartozó Kmetty Múzeumra esett, ahol megfelelőbb körülmények között tudják bemutatni műveit. Még 2020-ban kezdtek válogatni a Barcsay Múzeum anyagából, amit idén más intézményektől kölcsönzött művekkel egészítettek ki. A tárlaton különösebb koncepció nem kérhető számon, a sűrűn elrendezett képek az életmű legjavát jelenítik meg.
Elégedjünk meg azzal, ami van
A formák ritmusa ily módon csupán szűk keresztmetszetet ad Barcsay életművéről, holott bőven megérdemelne részletesebb bemutatást. Mostani formájában mindenesetre még nagyjából egy esztendeig áll fenn, hogy azután újrarendezhessék, átalakíthassák egy kicsit. Iberhalt Zsuzsa művészettörténész, a kiállítás kurátora bizakodóan tekint előre, reméli, hogy a jövőben az életmű különböző korszakait részletesebben is ki tudja bontani.
Most azonban meg kell elégednünk egy kevéssé részletező, ám az életpályát így is jól lefedő anyaggal. Végigbarangolhatunk a ritmikus szerkesztő-
elv, a drámai színhasználat és egyre határozottabb absztrakció szintézisére törekvő életművön – olvashatjuk a kiállítás ismertetőjében. Aki többet szeretne tudni, nem A formák ritmusa nyomán fogja pótolni hiányosságait, mert a tárlatot kísérő kiadvány sem nyújt elegendő információt ahhoz, hogy Barcsay művészetéről teljes képet kapjunk.
A Barcsay-œuvre
Felületesebb szemléltetés ide vagy oda, Barcsay Jenőről szerencsére megfelelő információ áll rendelkezésünkre. Eredetileg zenei pályára készült, zongoraleckéket vett Marosvásárhelyen egy Zsózsmann nevű tanártól, ám mégsem lett belőle muzsikus. Festőtehetsége előbbre való volt zenei adottságánál, akvarelleken dolgozott, megannyi rajzot készített és gipszfigurákat is másolt. Fel is figyelt rá a Marosvásárhelyen tanító Gulyás Károly grafikus, festőművész. Az ügyes kezű ifjoncot Gulyás a tehetős erdélyi úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz ajánlotta be, aki egy éven át állta taníttatásának költségeit. Az első világháború okozta gazdasági válság azonban Soófalvyt tönkretette, nem tudta tovább finanszírozni a katonaságtól addigra leszerelt fiatalember edukációját.
1919-ben Barcsay Magyarországra jött, hogy beiratkozzon a Képzőművészeti Főiskolára. Első mestere Vaszary János volt, majd Rudnay Gyula keze alá került. Az alföldi iskolához kapcsolódó, romantikus szemléletű Rudnayval évente látogatták a művésztelepeket, Gyöngyösön, Hódmezővásárhelyen és Makón is megfordultak. Makón ismerte meg Endre Bélát, a kiváló alföldi festő- és grafikusművészt, aki mély hatást gyakorolt rá. Csakúgy, mint Munkácsy, Mednyánszky vagy kortársai közül Szőnyi István, Nagy István.
Kétéves állami ösztöndíjjal 1926-ban már Párizsban találjuk. A francia fővárosban behatóan tanulmányozta a kubizmust, megismerte a kubistákra döntő hatást gyakorló Cezanne festészetét, az irányzat alapköveit lefektető Braque munkásságát és Matisse művészetét is, melyet időtállónak talált. Itáliai városokba: Assisibe, Firenzébe, Perugiába, Rómába tett utazásai életre szóló élményekkel gazdagították, ámulatba ejtette a quattrocento festészete. Hazatérve otthonát Budapest és Szentendre között megosztva dolgozott 1988-ban bekövetkezett haláláig.
Pályaindító alkotásai még fény-árnyék hatásokra épülő, komorabb látásmódról vallanak. Párizsi és itáliai periódusának megfigyelései már arról az expresszionista stílusról tanúskodnak, amely fokozatosan alakult át művészetében. 1929-től a konstruktivizmus jegyében hozta létre annak magyar változatát. A látvány elemeiből kiindulva, szigorú szerkesztésre törekedve formálta meg képeit: figurákat, szeretett otthonának dimbes-dombos tájait, Szentendre zegzugos utcácskáit, házsorait.
Ritmus a vizuális rendben
A szentendrei tájhoz, a mediterrán hangulatú város építészeti környezetéhez rendkívül szoros kapcsolat fűzte. A lankás táj ritmusában, a Duna-parti település macskakövekkel borított szűk utcácskáiban, piciny épületeinek formáiban fedezte fel azt a vizuális rendet, amellyel képein tovább építkezhetett. „Szentendrén éltem és Szentendrén alakítottam ki festészetemet, azt a valamit, amiért nekem érdemes volt küzdenem és élnem. A Szentendrén látott dolgokban, a természetben látott jelenségekben élet van, művészet van. Élnek azok a formák, színek, vonalak, amelyeket csak festő vehet észre” – vallotta. A város architektúrája, a teret képező objektumok, falak, templomok és a tájegység nemcsak nyersanyagként szolgáltak számára, hanem formává idomulva lehetőséget nyújtottak a tiszta formaképletek absztrahálására, azok logikai továbbfejlesztésére. A formák ritmusa számos olyan képet vonultat fel, melyeken jól megfigyelhető Barcsay geometrikus, absztrakt, konstruktivista szemlélete. Például a közismert Szentendrei házsor (1967) című olaj-vásznon, amelyen a négyzetekből, háromszögekből, trapézokból és vonalakból álló elemek szigorú ritmikus rendbe szerkesztettek. Alkotásának komponenseit vastagon húzott ecsetvonásokkal festette, erőteljes kontúrokkal tagolta.
Komorabb, mélybarna, fekete színeket vitt fel a felületre, amit világosabbak (narancssárga, vörös, világoskék) kontrasztjával oldott. Palettája energikus, festészete semmiképpen sem steril. Fekete vonalakkal határolt, többnyire sötét színei mindig érzelmekkel telítettek. Ezt látjuk a Kapuívek pompeji vörösben (1971) című művén is; egyfajta ritmikus váltakozást, gondosan végigvezetett mozgásdinamikát. Barcsay a kifejezés tisztaságára törekedett, ennek rendelte alá az eszközöket. Forma, vonal, tér, szín, a kompozíció problematikája egyaránt foglalkoztatta, az, hogy miként viszonyulnak mindezek a síkhoz és a kifejezéshez.
Természetesen figurák és a táj is megjelenik a szentendrei épületrészletek mellett, habár túlnyomó többségben vannak a képein. Munkásságának korai tájképein még széles látószögből, torzított perspektívából, majd egyre hangsúlyosabbá vált kontúrvonalakkal ábrázolta a lankákat. Mikor az absztrakció útjára lépett, tájképeinek felépítését is megváltoztatta. A térhatást elhagyva és az aranymetszés arányaira építve markáns kontúrvonalakkal és színfoltokkal építette fel képterét. Tömbszerű, kubisztikus alakjai – merthogy jó néhány azokból is látható – robusztus mivoltuk ellenére könnyedén belesimulnak a kompozícióba, az építészeti motívumok mellett színpadi hatást keltenek, bábuszerűek (Félelem, Kompozíció kékben és vörösben, 1949).
Anatómiából jeles
1945-ben Krocsák Emil festőművész és művészetpedagógus ajánlására Szőnyi felkérte Barcsayt a Képzőművészeti Főiskolán a művészeti anatómia és a szemléleti látszattan oktatására. A kinevezést örömmel elfogadó mestert szerették, tisztelték növendékei. 1953-ban vaskos kötetet adott ki Művészeti anatómia címen, amelyben az emberi test felépítését szemlélteti. A tudományos alaposságú, igényes gonddal szerkesztett szakkönyv ma is meghatározó művészetpedagógiai alapmű nemcsak idehaza. A kiállításon a benne közölt rajzokból, illetve az azokhoz fűzött ars poeticából láthatunk, olvashatunk jó néhányat. Például az ember és a drapéria kapcsolatáról a következőket vallotta: „A lepel, a drapéria az emberi alak megjelenését gazdagítja, mozgását még jobban érzékelteti. Éppen ezért fontos kifejezőeszköze a képzőművészetnek. Látszólag szeszélyesen gördülő redőiben bizonyos törvényszerűségek vannak. A redők adott körülmények között meghatározó rendben képződnek vagy tapadnak a test felületére…”
Igazi vezéralakja volt a Szentendrén alkotó művészeknek Barcsay – ő az, „akiért a harang szól”. Bár formák ritmusa hagy kiaknázatlan lehetőségeket, mégis teljesíti küldetését, életben tartja munkásságának jelentőségét, az emlékezetben való megmaradását.
