Hogyan került az erdélyi havasok fia Kanadába?
Részben Farkaslakán, de főleg Marosvásárhelyen nevelkedtem, szocializálódtam, ahol viszonylag hamar realizáltam, hogy egy meghatározott társadalmi rendben élünk, ami akkoriban a szocializmus volt: tisztán körülhatárolt ideológiával és egy rafináltan kidolgozott, jól működő besúgórendszerrel. Emlékszem arra a szomorú pillanatra, amikor a nagyapámnak meg kellett válnia hőn szeretett fekete lovaitól, Szellőtől és Hollótól. Ez a kollektivizálás folyamata volt, amikor az államhatalom újból kifosztotta az embereket.
A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen tanultam, szobrászat és pedagógia szakon diplomáztam. Át szerettem volna jelentkezni a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ám a rendszer ezt sem tette lehetővé. A nyolcvanas években én sem láthattam előre a fennálló hatalom bukását. Úgy éreztem, hogy bezárultak a kapuk, nincsenek meg a lehetőségek a kiteljesedésemhez. Egyre erősödött bennem a szabadságvágy, ezért 1986-ban Kanada felé vettem az irányt.
Milyen volt egy fiatal disszidens erdélyi magyar művész élete külföldön?
Izgalmas és felfedezésekkel teli. De azóta sokat változott a világ, akkoriban Párizs is teljesen más hangulatú volt. A párizsi kávézók csendesek és jókedvűek voltak, nem álltak minden utcasarkon nehéz fegyverzetbe öltözött rohamrendőrök és páncélkocsik. Nehéz kimondani, de egy ideje már nem kívánkozom odautazni, mert a gondolat is szorongással tölt el.
Ahogy megérkeztem Montreálba, Erdélyhez hasonlóan ismét szembesültem a kétnyelvűséggel, bár Kanadában könnyedebben váltogatják a nyelveket az emberek. Elkezdtem angolul tanulni, valamint elmélyíteni a francia nyelvismeretemet. Beiratkoztam a québeci francia egyetem mesterkurzusaira, de ápoltam a gyökereimet is, minden évben hazalátogattam.
New Yorkba először egy fiatal diákcsoporttal utaztam. Hatalmas élmény volt felfedezni a várost és a Szabadság-szobrot, melynek belső szerkezetét Eiffel tervezte. A belső meredek csigalépcsőn lehet feljutni a szobor fejébe, ahonnan egész Manhattant látni lehet. Ennek a kilencvenes évek elején tett utazásnak hála, kitágult Európa-központú látásmódom.
Megannyi hatás érte Önt, amelyek keveredéséből végül létrejött a saját művészi „hangja”. Mi jellemzi leginkább ezt a hangot, mit akar a legerőteljesebben kifejezni az alkotásain keresztül?
Mikor a Montreali Egyetem hallgatója voltam a kilencvenes években, és bejártam a műtermekbe, erősen dívott a konceptuális, hangsúlyosan teoretikus művészet. Trendi volt az eszméje, hogy bármilyen téma vagy tartalom kölcsönözhető, akár a már meglévő műalkotásokból, majd új szemszögből szabadon újra interpretálható. Sokféle technikát és kifejezési formát tanultam a tanáraimtól, majd később magam is sok mindent kipróbáltam a festészet és a szobrászat területén a realista, expresszionista ábrázolásmódtól az absztrakt stílusig.
Európában az expresszionizmus és a posztexpresszionizmus hatott rám, később Észak-Amerikában a lírai absztrakt, az automatista festészet, valamint a navajo és haida őslakosok törzsi művészete.
A képzőművészet esszenciája metanyelv-jellegében rejlik. Az élet állandóan változó folyamat, amit az alkotás is tükröz, regisztrálja a változásokat. Néhány éve, amióta hangsúlyosabban foglalkoztat az absztrakt dimenzió, egyre inkább úgy érzem, hogy meditatív jellege lesz a munkáimnak.
Egyre érzékenyebben modulált színek és felületek, nem történik látványos esemény a festmény felületén. Időnként kiszorítom a fényt a képfelületről, máskor viszont fokozatosan beengedem. Olyan ötletem is volt, mint például a „Nézhetetlen kép” koncepciója. Olyan festmény elkészítése, amely nézhetetlen, ezzel is utalva arra, hogy a kép ürügy valamilyen mélyebb metatartalomra, -állapotra. Egyfajta metafizikai dimenzió állandóságát fejezi ki, amelyben benne van a létezés időnként visszatérő egyhangúsága vagy az ismétlődő, embertelen háborúk. Minél rezgésmentesebb, lehiggadt absztrakt-minimalista, meditatív állapot megteremtése egy erősen eklektikus korban.
A korábbi munkáimon szöveget is használok képelemként, ami egy másik dimenziót nyit meg, például az „AKKULTURÁCIÓ/INKULTURÁCIÓ” – vagyis egy korábbi kultúrkör tudatos vagy tudattalan elhagyása, amely az egyén szocializációja során ivódik belé. Az én esetemben az európai kulturális örökséget, a görög–római mitológiát felváltotta az észak-amerikai törzsi művészet hatása.
Mi fogja meg ilyen erősen az észak-amerikai törzsi művészetben?
A törzsi ábrázolásban van valami letaglózó egyszerűség és tudatosság, álcázatlan spontaneitás, ami direkt üzenetet hordoz. Törzsi olvasatban mágikus jellege van az ábrázolásnak, nem önmagában létező műalkotás. Ilyenek például a totemoszlopok, amelyek egy törzs eredetét testesítik meg.
Jártam egyszer egy olyan helyen, ahol a gyógyító óriásmaszkokat nem volt szabad lefényképezni. Jóval később értettem meg, hogy azért, mert a fényképezéssel eltöröljük, profanizáljuk a jelenséget, a mágiát, ami csak akkor és úgy működik, ha a beavatatlanok nem nyúlnak bele.
Eltérő dimenziót kapnak a törzsi ábrázolásban a színek is, például a sárga vagy okker szín jelentheti az égtájat, de a Nap mozgását is a láthatáron. A törzsi világkép szerint az ember csak kicsiny része az univerzumnak és a körkörös, ismétlődő folyamatnak. Nem felsőbbrendű az állatoknál vagy a növényeknél, csupán erőt kölcsönözhet a bölénytől vagy észt a hollótól.
Montreálban relatíve nagy magyar közösség él. Ápolják a kanadai magyarok a kulturális gyökereiket?
Néhány éve szerencsénkre újból van magyar konzulátusunk Montreálban, melynek vezetője Pritz Helga főkonzul asszony, az ottawai magyar nagykövetséget pedig Salazar-Vass Mária nagykövet asszony vezeti. Ezeknek az intézményeknek nemcsak az ügyintézésben, hanem a magyar kultúra közvetítésében is jelentős szerepük van.
Az itteni magyar emigránsok körében általában két nézettel találkozom: vagy teljesen elhagyják anyanyelvük hétköznapi használatát és a szülők angolul vagy franciául beszélnek a gyermekeikkel, vagy komolyan ápolják a gyökereiket. Erre például a gyerekeknek szombatonként van lehetőségük a magyar nyelvű iskolában. Vannak nagyon lelkes emberek a diaszpórában, mint például Kálmán Dreisziger, aki évtizedek óta tanít különböző magyar táncrendeket, vagy Blanar Andrea, aki egy többnyire magyar származású képzőművészeket csoportosító egyesületet hívott életre Montrealban. Kanadában bőven találni magyar irodalmárokat és költőket is, többek között Vitéz Györgyöt (1933–2009), Endre Farkast és Ilona Martonfit. A kanadai magyar sajtó áldásos tevékenységét is meg kell említenem, amelyet az egyetlen kétnyelvű kulturális művészeti lap, a Kalejdoszkóp és a montreali Magyar Krónika képviselnek.
Hogy látja, mindent elért, amit képzőművészként szeretett volna, vagy vannak még megmászni való „hegyek”?
Végig kell járnom az utamat, ami magammal szemben is morális kötelezettség. A művészet, a folyamatos alkotás életforma, amelynek a fenntartása akárcsak más szakmák esetében, költségekkel jár. Mégis sokszor tapasztalom azt, hogy az alkotók a kiállítások során nem kapnak honoráriumot vagy bizonyos esetekben ingyen kell felajánlaniuk a műveiket. Pedig én úgy gondolom, ha egy kulturális intézmény vezetőjének vagy a takarítószemélyzetnek jár a honorárium, akkor a művészeknek is. Őszintén remélem, hogy az új generáció lépni tud ez ügyben, és meg tudja változtatni ezt a téves berögzülést.
Amikor Makovecz Imrével leveleztem, még nem kértem tőle a felvételem a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé. Viszont mostanság közelinek hitt művésztársaim utasították el az akadémiai tagsághoz kellő ajánlattételt. Így változik a világ, de reménykedem, hogy rá fogok találni néhány jóindulatú emberre. Addig is folytatom az alkotást és készülök a jövő évi, budapesti VármegyE Galériába tervezett közös kiállításra Pusztai Péterrel (1947–2022). Tervben van, hogy a jövőben Marosvásárhelyen és Kolozsváron a Bánffy Palotában is legyen egyéni kiállításom.
