A tagadás, legalábbis részben, a múlt megszépítése.
(Kurt Vonnegut)
Fotó: Gyuricza Mátyás
Önarcképek aranykora. Disztópikus kor, posztapokaliptikus világ jön? Vagy már benne is élünk, csak nem tudunk róla, vége az aranykornak?Titokzatos fehér gömb is feltűnik, mintha fehér nap szállt volna le a völgybe. Lehunyt szemű gyermekarc fentről nézi az emberi alakok vonulását. Még nincs szín, csak fehérség, szürkeség. Az albumnak ezt a részét a magát maximalistának valló Szücs Attila gondolata zárja: …az univerzum egy holografikus mátrix és a művészet az egyik alkotóeleme, ami azáltal képes hordozni a lényeges információkat, hogy ő is szerves része ennek. Tehát nem tükröz. Ő maga az, ami. A művész feladata, hogy az univerzumban jelen lévő átalakulást, metamorfózisokat, az állandó valamivé válást láthatóvá tegye. Transzparencia, a halál finom, érzéki, tudati világával. Mert a bomlás, a pusztulás, a kikopás – maga a halál. A halálhoz vezető út.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Színes képek következnek. Nyitókép (Stage, 2023, 240 × 200 cm) szürkében is megmutatva. Az Indian summer glitch (2022, 200 × 50 cm) képen fürdőző emberek tűnnek fel, a tűznyelv háttérként az elviselhetetlen hőséget szimbolizálja. Lehetnénk a purgatóriumban is. Az érintés maradt meg emberi gesztusként (Fingers, 2023, 40 × 30 cm). Az arc, a tekintet nem szakad el a környezettől, beleolvad, részévé válik (Disappearing face, 2023, 30 × 40 cm). A Passing (2023, 110 × 80 cm) hajzuhataga természeti jelenség, ahogy egy hullócsillag is az. Van és nincs többé. A haj Szücs Attila számára az észlelhető fizikai világ fontos része. Az emberben lakozó szörnyeteg manifesztációjaként a mindent beborító, eltakaró szőr/haj számos festményén megjelenik (Duplicated dreamer, 2021, 140 × 100 cm, Overlaid, 2023, 140 × 100 cm, Sisters of Gold, 2022, 140 × 100 cm).
Fotó: Gyuricza Mátyás
Szücs Attila portréiban, csendéleteiben a környező világ különböző nézőpontú képmásai jelennek meg. Mögöttük az objektumorientált ontológia, vagyis amikor nem a szubjektum áll a középpontban, hanem az objektum (Protectíve gloves, 2021, 40 × 50 cm, Reflected skull, 2020/21, 50 × 40 cm). Önarcképeit látjuk, ha nem az ő arcát fedezzük is fel a festményeken. Csendéletek és tájképek, női arcokkal. Milyennek mutatja önmagát a művész? És ott a további kérdés, milyennek látjuk portréit, poszthumánnak, titokzatosnak (White Globe, 2021, 100 × 140 cm), a néző tekintete megkettőződik – egy szempárból kettő lesz? Már nem az ember áll a filozófiai és esztétikai gondolkodás fókuszában, hanem a természeti valóság (Woman with Snowy Owl, 2023, 110 × 80 cm, Monster Parade, 2023, 240 × 190 cm), amely lehet egy hajzuhatag is, általa az emberi arc alakul át, szűnik meg létezni, természetté válik, lebomlik. A Golden swimming belt (2022/23, 240 × 200 cm) egy ismeretlen világban való utazás és felfedezés.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Többrétűséget hordoznak Szücs Attila alkotásai, úgy tűnik, mintha valamit pontosan látnánk, miközben mégsem éppen azt, illetve nemcsak azt látjuk (Night Specters, 2020, 200 × 200 cm, A Rehearsal, 2021, 140 × 100 cm). Valami ott van a világunkban, aminek nem kellene ott lennie, és kellemetlen, hogy mégis ott van. És fordítva, amikor ott kellene lennie, de nincs ott. Hornyik szerint Szücs Attila képei varázslatos, kísérteties festmények, egyrészt eltüntet róluk dolgokat, amelyek hiányoznak, másrészt olyan dolgokat illeszt a klasszikus zsánerekbe, tájképekbe, csendéletekbe, amelyek máshova vezetnek.
Mi a helyzet a szürrealistákkal és a szürrealizmussal? – teszi fel a kérdést Hornyik Sándor, aki még hozzáteszi: a nem európai, holisztikus látásmóddal (például hinduizmus). Meditálok, olyan tudatállapotot hozok létre, amelyben az elme nyitva van, tudatosan nem figyelsz – válaszol Szücs Attila. A nem figyelő figyelem paradoxonja ez, amikor az én felszabadul az egó állandóan ellenőrző és koncentrált jelenléte alól. Védtelenné válik az én, ébrenlétben mutatkozik meg, ami korábban rejtve maradt, amiről tudatosan nem volt tudomásunk. Hornyik erre reflektálva Bergson elméletét idézi, mely szerint a valóság megismerése nem racionálisan, hanem irracionálisan vihető végbe. Még hozzáteszi: nagy kérdés, hogyan jön létre az emberi gondolkodás, illetve az emberi elme. Ma sem tudjuk igazán. Szücs Attila meggyőződése, hogy …a gondolat, mint olyan, tőlünk függetlenül létezik. Nem az agy teremti a gondolatot, ahogy a látás sem a fényt. Az agy csak közvetít (Sacrifice, 2019, 240 × 200 cm).
Hornyik felveti, hogy Szücs Attila szerint a festészet tulajdonképpen emlékezés. Képi emlékezés. Bergsonra hivatkozik, aki állítja, hogy az emberi szellem emlékek összessége, és ráadásul ezek az emlékek, illetve gondolatok nem is igazán hozzánk tartoznak. Szücs Attila kiegészítése szerint az emlékképek archetípusok szurrogátumai, ahogy a háttérből felsejlenek. Felejtés nélkül nincs emlékezés, és fordítva. Valamit el kell felejtenünk, hogy valamit észrevegyünk, valami feltáruljon szemünk, agyunk előtt. Adódik a kérdés: …mennyire újdonság valójában a látvány? …minden már adottságként, eleve létezik a képzetemben? Hornyik egy példával világítja meg, miről is van szó. A második világháborúban a lehallgató arra jött rá, hogy csak azért érti, amit mondanak, mert tudja, mit akarnak mondani. De ugye nem tudhatja, mert mások mondják, de mégiscsak tudja, érzi. Szücs Attila egyetértőn szól: …a szinopszis új, de a gondolat örök.
Komplex és kritikus szellemiséget tükröz a kiállítás és az album (Disappearing choir, 2023, 180 × 245 cm), installáció. Szücs Attila manifesztumát. Hornyik eljátszik azzal a gondolattal, sejtéssel, hogy mi van, ha a képeket nem is Szücs Attila hozta létre? Ha nem Szücs Attila teremti az illúziót, hanem csak ráhangolódik valami másra, ami nem ő, akkor tulajdonképpen az objektumorientált felől nézve úgy is tekinthetünk a kiállításra, hogy az olyan képet ad az univerzumról, amelyet a világegyetem formált – nemcsak materiális, de szellemi értelemben is. Ebben az esetben Szücs Attila képei valójában az univerzum önarcképei, amelyek Szücs Attila festészetén keresztül materializálódnak. Két gondolatot is megenged a kiállítás és a könyv címe. Az íróniát, hogy itt a pusztulás, az eltűnés képeit látjuk, vagyis az ember és a humanizmus eltűnését. Másik gondolat, a sötét ökológia nézőpontját képviseli, a kíméletlen változásét, amely a túlélésre, életben maradni elvét helyezi előtérbe. Hornyik ez utóbbi mellett érvel, a meditatív élet segíthet a fenntartható élet elérésében, amely egyszerre utópikus és optimista hangütést is jelent.
A tárlat anyaga a szépséget hordozza, sziporkázó és káprázatos képeket látunk, a könyvben is. A matéria, a festék, az ásványi pigmentek szépsége jut érvényre. Szücs Attila mély alkalmazkodásról beszél, hiszen nincs más lehetőségünk. Mindez magában foglalja a kellő odafordulást és a szeretettel való foglalkozást valamivel. A tárlat nem ad javaslatot a világ megváltoztatására, a világhoz való hozzáállásra, a világhoz való viszonyunkra, a peremek szemléltetésére vonatkozóan igen. Hornyik is egyetért, peremek, szélek, határok, az ismert és az ismeretlen határainak vizualizálása, még akkor is, ha már túl vagyunk az utolsó aranykoron.
Művészettörténetileg visszanézés van, és átdolgozás, bekebelezés. Újrahasznosítás. Torzítás, a groteszk válik fő nézőponttá, mint Örkénynél. A pók szemével nézünk a világra, és csodálkozunk, milyen összetett, eltérő. Nincs egyetlen fókusz, fókuszok vannak. Egymásmellettiség van. A művészet kezdi felszámolni önmagát. Haladunk a művészet nélküli élet felé.
Szücs Attila provokatív kiállításának, albumának címe indikátor, jelez valamit: nem úgy alakulnak dolgaink, ahogy korábban szerettük volna. Súlyosabb a helyzet, mint gondoljuk, hisszük. Nem akarjuk elhinni, hogy valami végérvényesen véget ér(t). És nem látjuk az újat. Az új aranykort. És nem azért, mert igényünk lenne rá, épp fordítva, már nem vágyunk az aranykorba, túl messzire érezzünk mindennapjainktól. Utópiának.
Portraits of the Last Golden Age Attila Szücs, Text: Hornyik Sándor, Szücs Attila, Co-published: Erika Deák Gallery, Budapest, Anomie Publishing, London, 2023, 194 pp
