Az emigráns magyar azonnal hivatásos képzőművészként tudott alkotni, vagy rögös út vezetett a főállású művész életformájáig?
Hontalan útlevéllel 1986. november 20-án érkeztem az első feleségemmel az Amerikai Egyesült Államokba, New York JFK repülőterére. A kezemben csupán az International Rescue Committee nejlon szatyra volt, pár személyes tárggyal. Nem ismertem senkit, az angol nyelvtudásom egyenlő volt a nullával. A „lakás”, ahol több menekülttel együtt elszállásoltak, tele volt csótányokkal és egerekkel, ezért pár nap után kiköltöztünk, elveszítve ezzel a szűkös támogatást is. Lefaragtam az egómból, rosszabbnál rosszabb munkákat vállaltam, fegyveres rablás áldozata is voltam, de lassan egyre feljebb küzdöttem magam.
1988-ban a New York-i Jamaica Art Center díjazottja lettem az Outsider ll. című művemmel, amelyet sok évvel később megvásárolt a szentendrei Ferenczy Múzeum.
Sok kiállításon vettem részt a nyolcvanas–kilencvenes években, melyek közül az 1995-ben, a New York Gallery Buildingben, az Artopia Galériában rendezett egyéni tárlatomat tartom a legfontosabbnak. Ez a galéria Manhattan legelegánsabb utcájában volt, és mivel szerződésben álltam velük, ezért néhány művemet Christo, Robert Mapplethorpe, Richard Prince és Jasper Jones alkotásaival együtt állították ki a bemutatóteremben.
1991-ben született Lily lányom, akinek a magániskolái, majd balettiskolái sok pénzt emésztettek fel, ezért mintakészítőként és tervezőként kellett dolgoznom, hogy finanszírozhassam a taníttatását. Megérte, ugyanis Lily tíz éven át a School of American Ballet növendéke volt, majd miután lediplomázott, a New York City Ballet Company-val táncolt. Természetesen a lányom inspirálta a balett témájú műveimet.
A New York-i művészvilág befogadó volt egy Kelet-Európából érkezett, csekély angol nyelvtudású művésszel, vagy keményen meg kellett küzdenie az elismerésükért?
New Yorkban, de szerintem mindenhol, klikkesedtek a művészek, ezért a baráti körök, érdekvédelmi csoportok nem nagyon fogadtak/fogadnak be új jövevényeket.
Nem fogadtak tárt karokkal, de ellenségesek sem voltak. Bár nem értették az addig készült műveimet, mégis csodálták őket. Nyers erő és brutális szépség áradt a magyar és a kelet-európai történelem ihlette korai műveimből. Később viszont átformált a New York-i élet, amit az új műveim is tükröznek.
A New York-i művészeti életben mi volt a legszembetűnőbb változás, ami végbement az elmúlt három évtizedben?
Andy Warhol 1987 februárjában bekövetkezett halála után, emlékszem, láttam Basquiat-t a SoHóban, az utcán sírdogálni, miközben skandálta: „Andy elment, meghalt Andy.” Nagyon össze voltak nőve, rá egy évre ő is elment, fiatalon, huszonnyolc évesen halt meg. Akkoriban a SoHóban rajtuk kívül más hírességeket is lehetett látni, például a nevezetes sztárcsináló galeristát, Leo Castellit vagy a fénykorát élő Mark Kostabit. Legendás korszak volt!
A SoHo tele volt nagyszerű galériákkal, óriási padlásműtermekkel. Azonban mára a galériákat kiszorították a divatházak és az üzletek, a műtermekből több millió dollárt érő luxus lakásokat csináltak a gazdagoknak.
A műkereskedelem is megváltozott, óriási galérialáncok alakultak, amelyek manipulálják a műkereskedelmet, áruvá degradálva a művészetet.
Ön ennek ellenére mégis sikeres művész, akinek magyar, amerikai és ázsiai múzeumok, magángyűjtemények őrzik a munkáit. Hogyan tudott/tud a megváltozott műkereskedelmi gyakorlat ellenére ilyen renomét kialakítani?
Még Magyarországon élve eldöntöttem, hogy nem leszek karrierművész, aki az őt képviselő galériának megfelelő árukat gyárt eladásra. Eldöntöttem, hogy kívülálló leszek, mint ahogy azt már a korai műveimben is megmutattam. Ezekből néhány a szentendrei Ferenczy Múzeum állandó gyűjteményében található, valamint a hozzájuk kapcsolódó performanszokat dokumentáló fotók egy részét a New York-i Godwin-Ternbach Múzeum őrzi.
A sikereimet többek között a különböző médiák, technikák, műfajok, irányzatok általam nagyon is szabadon alkalmazott variációinak, sokkoló, kreatív kompozícióimnak, installációimnak, valamint a múzsámnak, FiNi Baloghnak köszönhetem, aki fáradhatatlanul támogatja, inspirálja a munkámat.
A bennem megszületett gondolat kifejezéséhez először meg kell találnom a megfelelő médiumot, technikát, amely beteljesíti ezt a küldetést. Nagyon szeretem például a stílusokban, médiumokban bátran váltó művészeket, például Pablo Picassót vagy Gerhard Richtert. A műveim nem hasonlítanak az övékre, de példaértékű az a bátorság, ahogy realizmusból kubizmusba vagy absztrakcióba váltottak. Emellett más technikákkal és művészeti ágakkal is bátran kísérleteztek.
Magyarországon az autodidakta művészeket sok esetben nem veszi elég komolyan a szakma, Ön viszont éppen ennek köszönheti a sikereit. Mit gondol az intézményesített oktatásról? Soha nem érezte hiányát?
Nem, mert nem hiszek a szakosított művészoktatásban. Nehéz az elkülönített festő és grafika szakok ketreceiből kiszabadulni. Sok kortársamon látom, mennyire elvesznek a kompozícióban, harmóniában, struktúrában, letisztultságban. Abban a „szépségben”, amit beléjük sulykoltak az iskolában, pedig éppen ezáltal válnak érdektelenné briliáns gondolataik. Egyébként én is sok éven át több helyen tanultam, de közben a saját koncepciómat követtem.
Az emberek úgy jönnek el a kiállításaimra, hogy azt kérdezik: „Már megint mit talált ki a Balogh? Már megint mivel szembesít minket?” A kérdés jogos, ugyanis soha nem ugyanaz a szcenárió fogadja a látogatót, hanem mindig más, komplex vizuális élmény.
A neves amerikai művészeti író, Ann Landi így fogalmazott a műveimet bemutató esszéjében: „Művészi tevékenységeinek több mint negyven éve alatt Steven Balogh magába szívta a közelmúlt történelmének barbárságait, melynek eleven szemtanúja volt. Én mégis úgy látom, hogy szinte minden munkájában lüktet az életerő. Ha a fájdalom eksztázissá alakítható, ahogyan azt a költő Max Jacob egyszer felvetette, akkor Balogh megtalálta a módját annak, hogy a szenvedést és a szerencsétlenséget a művészet alkímiáján keresztül különböző vizuális örömökké desztillálja.”
Mit tanácsolna egy pályakezdő művésznek, aki most lép a főállású művész rögös útjára?
Jó szívvel nem tudok tanácsot adni. Mindenkinek a saját vérmérséklete szerint kell eldöntenie, hogy merre induljon el. Mennyi kudarcot, visszautasítást, szenvedést, harcot, ellenséget, kiközösítést képes vállalni. Nem tűnik rossz kiindulópontnak – bár ez veszélyes is lehet –, ha olyan művész társaságát keresi, amilyenné szeretne válni. Viszont feltétlenül meg kell találnia a saját hangját. Legyen bátorsága váltani, kísérletezni, ha kell, ellentmondani önmagának. Szókratész is úgy tartotta: „Aki nem mond ellent önmagának, az nem gondolkodik.”
Mik a tervei a közeljövőben?
Tervek? Csak akkor beszélek róluk, miután már megvalósítottam őket.
