Kereki alkotásait látva olykor magam is „elmorzsoltam egy-egy könnycseppet”. Mindez nem szokásom, ha valami meghat, az inkább egy film vagy zene. A képek mégis nosztalgiával töltöttek el egy kor iránt, amikor még nem is éltem. Talán a belőlük áradó „régen minden jobb volt” érzés miatt, holott bizonyára akkor sem volt az élet egyszerű. De Kereki fotóit nézve annak tűnik: kiszámíthatóbbnak, nyugodtabbnak. A fekete-fehér kompozíciókon hétköznapi emberek jönnek-mennek, társadalmilag szinte egyenrangúak, alig különbözők. Egyesek fáradtan dőlnek egymás karjaiba (Hosszú út, 1973) vagy padon ücsörögnek (Pihenő, 1977). Mások szaporán szedik lépteiket a nyakukba zúduló zápor elől (Iskola után, 1972), tétován várakoznak egy koncerten (Rockkoncerten, 1977).
Az alkotó arcokat, helyzeteket, tekinteteket keresett. Nem megrendelésre kattingatta gépét, hanem a saját maga örömére. Alanyait szinte meg sem szólította, miután végzett, már ment is tovább egy következő helyszínre. Így rótta bő tíz éven át az utcákat, és szűnni nem akarón arcokat keresett. Előfordult, hogy napjait nem koronázta siker, és úgy tért haza, hogy egyetlenegy képet sem készített. Semmi baj, legközelebb több szerencsém lesz – nyugtathatta magát.
A mai viszonyoknál jóval szerencsésebb periódusban tevékenykedett. A hetvenes évek Budapestjén könnyebb volt embereket lencsevégre kapni. Nem takarták el őket az autók, jóval kisebb volt a forgalom. Lassabb volt a tempó, az arcok nem a telefonra meredtek. Gyerekek, fiatalok, családok és idősek több időt töltöttek az utcákon. Nem zárták a kapukat, be lehetett térni a belső udvarokba. A gyerekek kint játszottak, az idősek meg-megálltak néhány szót váltani egymással. Emberibb volt a város, miként az élet is. A közvetlenségből adódóan az emberek „hagyták magukat lefényképezni”.
Hogyan is kezdődött mindez? 1968-ban, tizenhatodik születésnapjára Kerekit egy félautomata Zorki 11 típusú fényképezőgéppel lepték meg a szülei. Noha beiratkozott a középiskolai fotószakkörbe, „a fotózást nem tanulta hivatalos iskolai keretek között”. Autodidakta módon sajátította el a szakma fortélyait, és küldte el pályázatokra képeit. Munkáira idővel felfigyeltek. 1969 augusztusában a Pajtás magazinban láthatta viszont fényképét, 1970-ben és 1971-ben a Magyarország magazin több cikkét is az ő felvételeivel illusztrálta – olvashatjuk életrajzában. Elismerésben is részesült az 1971-es Országos Középiskolai Fotókiállításon. A későbbiekben számos fotópályázaton indult, képeit több helyen közölték.
Sikerei ellenére a fotózással nem tudta megteremteni a stabil anyagi létet. Többször is jelentkezett operatőrnek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de nem vették fel. Nem úgy a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, amelyet azonban másfél év után otthagyott. Stúdiumai alatt serényen látogatta az egyetemi fotóklubbot, és járta gépével az utcákat. Fő terepe a hetedik és nyolcadik kerület volt, ahol elmondása szerint az emberek nagyon éltek az utcán. És ő mindig az embereket állította képei középpontjába.
Miután hátat fordított az egyetemnek, a Magyar Televíziónál helyezkedett el. Rendezőasszisztensként, „bemondó operatőrként”, segédoperatőrként, végül kameramanként dolgozott. A nyolcvanas évek elején tette le végleg a fényképezőgépet, amikor már családos ember volt. Fotóit húsz év után vette ismét elő. Így kerültek 2021-ben a Fortepan archívumába.
Az akkor még nem létező, ám mára nemzetközi ismertségnek örvendő streetfotó műfajában alkotó Kereki képei személytelenségük ellenére is beszédesek. Nem dokumentál környezetet, tájat, várost. Múltidéző hangulatuk a megörökített embereknek köszönhető, és a fotós szemének, aki elkapta a megfelelő pillanatot, a kifejező arcot, jelenetet, ily módon „dokumentálva” a hetvenes évek Budapestjét és lakóinak életét.
Kereki Sándor A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével című kiállítás 2024. február 4-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban (1065 Budapest, Nagymező utca 8.).
