Ilyen lazának mutatkozó módon, ám valójában feszélyezetten forgattam a szót. A Kortárs Karikaturista és Szatirikus Műhelyben tagtársak vagyunk, de ő mégiscsak egy legenda. Én meg csak leszek, talán. „Azonkívül, tudod, Feri, az a helyzet, hogy én közben ráadásul meg is komolyodtam. Szóval indokolt lenne egy új arckép.” Azért persze tudtam, nem kockáztatok sokat, hogy kisírjak egy újabb, eredeti Sajdik-rajzot magamról. Feri legendásan jószívű, kedves ember. Nem is ellenkezett, mondta, hogy nem kell fotót küldenem, megnéz majd a neten mozgóképeket rólam. Hoppá! Szakmai adalék. Mozgó modell után készíti a portréit. Nem stabilan álló figuráról, arcról. Meglepődtem, holott több alkalommal is láttam rajzolni. Mondjuk, kifejezetten nem szereti, ha nézik munka közben, de a tévés kéréseknek párszor azért eleget tett.
Rajzasztala meglepően kicsi. Ám annál dúsabb ceruzákban, tollakban, krétákban, pasztellekben, festékekben. Vázlatok és kész munkák körötte, többnyire arasznyi lapokon. Bár kiállításokon is szerepel, a fő irány az újságoknak, könyveknek készülő illusztráció. Oda meg elég kis méretben készíteni képeket. Igazából rajzoló akartam lenni mindig – meséli –, a Török Pál utcai, ma „kisképzőnek” hívott középiskolába jártam, amely hajdan iparrajziskola volt, még Mária Terézia idején alapították. Voltak ott szobrászok, kovácsművészek, épületdíszítők, díszletfestők. Aztán az ötvenes években korszerűsítés címén elszegényítették, szakokat szüntettek meg. Így néhányan dacosan nyomdásznak álltunk. De az eredeti tervemet soha nem adtam fel. A Rádió és Televízió Újságnál aztán át is álltam, kezdtem bevinni a munkáimat, s attól kezdve karikaturistaként dolgoztam mindig. A Ludas Matyinak készített rajzaim meghatározók lettek az életemben.
A karikatúra ambivalens megítélésű műfaj a képzőművészetben. Fő megjelenési területe az újság, így a legillékonyabb szakma, ahogy Kierkegaard, dán filozófus írta, „a sajtó a történelem másodpercmutatója”, tehát természetéből adódóan kevés ideje van érvényesülni. Egy felkaccanás, egy derűs pillanat, s már tűnik is tova a rajz hatása. A rövid, gyors idő- és térbeli hatótávolságot kompenzálja valamennyire a karikatúra intenzív jelenléte, közhangulatra gyakorolt ereje. Az újságrajzolók szeretik nagy elődök példáival bátorítani magukat, Hogarth, Daumier rangos képzőművészekként erősítették: a könnyednek látszó groteszk rajzhoz igenis kell klasszikus rajztudás. Ráadásul minél kevesebb vonallal megragadni a lényeget. De a művészi alapokra való hivatkozás inkább azt sugallja, hogy a karikaturista soha nem olyan becsült tagja az alkotói világnak, mint a többi, hagyományos képteremtő. Persze épp Sajdik példája – sikerei, elismertsége – mutatja, hogy a biztos kezű ábrázolási képesség csak az egyik komponense a jó karikatúrának. A karakteres rajzkészséghez sajátos szatirikus látásmód szükséges. De honnan eredhet az? Sajdik édesapja híres zsoké volt, édesanyja balerina, hivatásuk révén rengeteget utaztak, Feri például a németországi Neuenhagenben született 1930. augusztus 21-én. Adja magát a feltételezés, hogy a bohém családi hangulat lehetett az egyik oka a humorra való fogékonyságnak.
Nagyapámat is említeném Kecelről, akinek arany beköpései voltak, például ilyen: „Beszélsz a vak lónak, hogy megvirradt?” A tréfák, ugratások mindennaposak voltak a családban. Emlékszem, Dunakeszin, ahol laktunk, hajnalonta kelt apám, hogy megy a lovardába. Gáz nem volt, a sparheltet nem gyújtották be, ezért hidegben mosakodott. Én találtam egy Sztálin-képet, és mivel apám ovális borotválkozótükrébe illett, hát beleragasztottam jó vastag halenyvvel. Aztán láttam, hogy a hideg hajnalban töprengve nézi a képet a tükrében, valahogy ismerős volt neki, aki onnan visszanézett. Aztán csak ennyit mondott: „Egy nulla a javadra… de várjál csak, Ferike, lesz visszavágó.” De soha nem volt kemény fegyelmezés. Hasonló eszközöket használt. Amikor a bátyám elkezdett vele szemtelenkedni, megállt az ajtóban, és azt mondta: „Viccelj az apáddal, de ne velem!” Így aztán röhögésbe fulladt a feszültség.
Bátyja egyébként követte az apai példát, és zsoké lett. Ő nem bírta a korai felkeléseket, így aztán a lovak iránti vonzódás a hétvégi lóversenyeken ért célba. A későbbi lórajzolásokhoz feltételeznénk, hogy itt kapta az első impulzusokat. De kiderült, hogy a jól ismert állatokat sem egyszerű papírra vetni. Nagyon nehéz lovat rajzolni. Egy osztálytársam családjának, akik fuvarosok voltak, a közelben volt istállójuk. Egyszer kipróbáltuk, hogy ágaskodó lovat kellene rajzolni modell után. A srác hozzávágott valami fadarabot az egyik pacihoz, aki erre tényleg fel is ágaskodott. De mire egyáltalán húztam volna egy vonalat a papíron, már megnyugodva vissza is állt. Akárcsak Jankovics Marcellnek, neki is meghatározó impulzusokat adott a francia képregényújság, a Pif nézegetése. Szerencse volt, hogy az amúgy „ellenséges nyugat-európai” térfélről a vasfüggönyön át bejuthatott ez a lap hozzánk. Valószínűleg az volt a mentő körülmény, hogy a magazint a francia kommunista párt lapcsaládja adta ki. A sokféle hatás mellett persze az volt a cél, hogy a rajzoló megtalálja a saját karaktereit, arculatát, hogy már néhány vonalból – aláírás nélkül is – tudni lehessen, hogy ő készítette a képet.
Eleinte mindig másként akartam rajzolni. Szerettem volna olyan jó lenni, mint a többiek. Aztán valahogy rátaláltam magamra, azt hiszem, ez alapkövetelmény. Akinek nincs saját stílusa, az nem jó karikaturista. Érdekes egyébként, hogy majdnem mindenki egy kicsit saját magát hozza a figuráiban. Várnai Gyuri a kis zömököt, Balázs-Piri Balázs a hosszú nyurgát – valahogy automatikusan kissé magunkat modellezzük. Az önálló arculat megtalálása persze még nem garantálja, hogy automatikusan jöjjenek az ötletek is. A sajtóban dolgozók közös élménye, hogy a lapzárta az egyik legjobb doppingszer. És visszavisszatérő élmény, hogy már tébolyítóan kevés idő van, és még mindig nincs kész az anyag, pedig abból őrült botrány lesz, ha nincs időre leadva. Aztán ebben a rémálomban valahogy mégis elkészül a leadandó. Ilyenkor a sajtómunkás megfogadja, hogy legközelebb semmiképpen nem hagyja, hogy ilyen utolsó utáni pillanatban legyen kész, mert az idegei tönkremennek. Talán mondanom sem kell, hogy a legközelebbi lapzártakor természetesen megint minden ugyanilyen tébolyultan történik.
Sajdik Feri negyed évszázadig volt a Ludasnál, ha csak a heti három-négy rajzzal beszorozzuk, az is jelentős teljesítmény. És még számos helyen publikált. A gazdag életműből csapongva emelek ki néhányat. A rendkívül népszerű bontottcsirke-reklámon át, a Csukás István írásaihoz készített Pom Pom meséi, Gombóc Artúr vagy A nagy Ho-ho-ho-horgász kalandjai televíziós rajzfilmekként is óriási sikert és népszerűséget hoztak. La Fontaine-i ihletettségű, állatos karikatúrái több kötetet és kiállításnyi anyagot eredményeztek. Egy műgyűjtője unszolására költők, írók sajátos portréit festi meg, gyakran meglepő applikációkat építve a kis táblaképekbe. Városrészeket is megörökít a rá jellemző leleményekkel. Lehet a világ indulatokkal, sötét, baljós tünetekkel, nyomasztó feszültségekkel teli, nála bármilyen téma mindig jó szívre és mosolyra apelláló humorral nyilvánul meg.
Nemcsak virtuózan tehetséges és méltán sikeres – pár hete a Magyar Művészeti Akadémia a Nemzet Művészének választotta –, hanem olyan, mint rajzainak világa: kedves és szeretetre méltó ember.
Nyitókép: MTI Fotó: Kovács Tamás
