A művész lényege a kíváncsiság, ez az egyik legfőbb ismérve, így nem meglepő, hogy a művészet szorosan összekapcsolódik a megismeréssel, és nem is kérdés, hogy nagy mértékben hozzájárult a felvilágosodás eszméjéhez. Hiszen az alkotó vizsgál, darabjaira bont, és megkérdőjelezi a magától értetődőt.

Berze Imre szobrászművész 2007-ben a Kolozsvári Képző- és Iparművészeti Egyetem monumentális kerámia-üveg-fém szakán szerzett diplomát. 2021-ben kezdte doktori (DLA) tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, s közben az egyetem Sepsiszentgyörgyi kihelyezett tanszékén szobrászatot oktat.

Egyike azoknak a fiatal alkotóknak, aki a kortárs művészet előzménytörténetét kutatja, használja és rendezi újra saját életművében. Makkai-Kovács Beatrix a modernizmusból átívelő gesztusfestészetet érzi leginkább a maga világához közelállónak, így – elhagyva korábbi figuratív korszakát – színek és felületek, rendezését, átstrukturálását kíséri figyelemmel, festi és építi.

Nyomon vagyok az eltűnt hiány nyomában – írja Lenkey-Tóth Péter Az eltűnt idő nyomában című írásában. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyedi lenyomatok, apró napi érzékelések, megkopott, „eltűnt” képek, például a középkori galatinai freskók nyomainak letapogatásából megszületik az általános.

Móser Zoltán Valahol, Európában – Páros és páratlan képek című fotókiállítása május 4-ig látogatható a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumban.

Alkotásaira sokszor jellemző, hogy kerülik a fix narratívát, helyette időben és térben is több bekapcsolódási pontot kínálnak fel, ívet képezve a hagyományos festészeti megoldásoktól a kísérleti animációkig és az installatív szituációkig. Szabó Eszter festőművésszel beszélgettem.

Pablo Picasso három háborúellenes képét ismerjük. Az első és legismertebb az 1937-ben keletkezett, a spanyol polgárháború borzalmait ábrázoló Guernica.

Radvánszki Levente a személyes kéznyom – úgymint ecsetnyom – helyét keresi az elbizonytalanodott posztdigitális valóságban. A festmény létén töpreng. Azon, hol egzisztál a kép a digitális és reális között ki-be járó vizualitás kortárs pillanatában.

Rembrandt soha nem fog kimenni a divatból, régi bútorokról készült képei pedig sokszor érdekesebbek és értékesebbek lehetnek minden drágaságnál.

Kőolaj, túltermelés, élelmiszer-önrendelkezés nem éppen azok a témakörök, amelyekhez művészként szívesen nyúlnánk. Mégis, ezekbe a látszólag száraz témákba a kurátor lelket öntött, lehozta a fogalmak katedrájáról, és hozzáférhető tudást kovácsolt belőlük.

Új sorozata kapcsán vall a művész arról is, képeinek feszültségét miként teremti meg a rend és az ösztönösség közötti játék. Értelem és érzelem kerül szembe egymással minden egyes vásznon, a gesztusok olykor vadul csapnak össze, máskor mederbe terelve futnak a kép széléig, olykor sűrűn kavarognak egymásba, máskor letisztult, nyugodt formát öltve haladnak. 

Kétféle aspektus, az emlékezés művészi megközelítésének kétféle módja, összekötő közös szálként azonos élményanyag, egy generáció számára közös mondanivalóval, jelentéssel bíró szellemi és társadalmi miliő, s mindaz, amit a befogadóban kelt. A győri Torulában rendezték Németh Attila és Tóth Norbert közös, Tegnapelőtt című kiállítását.

A videóművészet Rembrandtjaként emlegetett Bill Viola Csend című kiállítása az amerikai művész meditatív világába visz el. A Csendes hegy, a Találkozás, és az Ősök című videómunkák, valamint a művésszel készült interjú az emberi létezés pszichológiai értelemben súlyos pillanatait járja körül.

Művészete a nőiség ősi erejének feltárásáról, megmutatásáról szól. Igéző tekintetű vörös nőalakok, vadállatok elevensége és a természetben élő ösztönös energiák borítják be vásznait. Képeinek főszereplője mindig ő maga. Minden festményét a saját legelemibb érzéseiből indítja el, így ciklusai tulajdonképpen leképezik egész életét.

Túllépni sztereotip narratívákon és friss perspektívát kínálni a környezetünkről, a társadalomról és az emlékezetről – ezt a feladatot vállalja magára a rijádi Saud Arabia Museum of Contemporary Art (SAMOCA) Art of the Kingdom (A királyság művészete) című kiállítása.

Sajátos határhelyzet a halál megtapasztalása és vizualizációja, amely elbizonytalanítja a teoretikus reflexiót. Megmutatása a sötétségbe való alámerülés, az irányítás elvesztésének ragályos és felfokozott látványát nyújtja. 

A mulandóság tényének elfogadása, feldolgozása a művészet, sőt az emberiség történetének egyik legősibb és leginkább örök érvényű témája. A vanitas, avagy a hiábavalóság legfőbb motívumai az idő kíméletlen múlására és az élet végességére figyelmeztetnek. 

Vajon Raffaello legnagyobb művéről alkothatunk-e modern parafrázist Deichmann-katalógusból kivágott képek kollázsolásával egy A/4-es papírlapon?

Hierophánia a világi dolog szentté válása – valami hasonló megy végbe Incze Mózes művészetében is. Ha az ember életében először látja műveit, a következő találkozáskor már biztosan tudni fogja, hogy kinek a festménye előtt áll.

A XXI. század vizuális információkon alapszik. Az MI-nek köszönhetően láthatunk már Putyint ölelgető Greta Thunberget és dizájner kabátot viselő Ferenc pápát is, mindezt úgy, hogy első látásra nem mondjuk meg, nem valós képekkel nézünk szembe.

A hónap eleje óta látogatható A kép világa – a festmény frissítése című kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) szervezésében az ankarai Doğan Taşdelen Kortárs Művészeti Központban.

Valahányszor ellátogattam a Deák Erika Galériába, még sosem csalódtam. Most a Tuniszban született, Berlinben élő Nadia Kaabi-Linke izgalmas, innovátori attitűdjét kiemelő tárlatáról sem távoztam fásultan. 

Az Országút kulturális-közéleti lap Eötvös utcai galériájának kiállítótermében Az üresség rezilienciája című tárlaton Somogyi Emese legújabb alkotásai láthatók, hogy az élet komplexitásával, traumáival és az arra adott lehetséges válaszokkal szembesítsenek.