Érzékletesen mutatja meg az idén megjelent tanulmánykötet, miként válhat egy múzeumi esemény kulturális reflexióvá, amely a jelen kérdéseire próbál válaszolni a múlt értelmezésén keresztül. Nemcsak a Damjanich János Múzeum munkáját, a Szolnoki Galéria falain belül zajló emlékezést idézi fel, hanem egyben kulturális körképet is rajzol: Gyulai Líviusz életművének és a hazai könyvillusztráció hosszú hatvanas évekbeli virágkorának közös horizontját.
Külön erőssége a kötetnek, hogy képes egyensúlyt tartani a tudományos alaposság és a közönség számára is befogadható hangvétel között. Olvasás közben nemcsak a konferencia előadásait követhetjük nyomon, hanem azt is érzékelhetjük, miért töltött be fontos szerepet a szakmai kerekasztal és a kurátori tárlatvezetés. Az Hommage à Gyulai Líviusz című konferencia felidézése pedig azt a felismerést hozza, hogy az illusztráció – amelyet oly gyakran kezelnek a nagy művészetek perifériájaként – valójában önálló, gondolati mélységeket hordozó médium, amely képes reflektálni politikai és társadalmi közegére.
Figyelemre méltó a hangsúly a hosszú hatvanas évek illusztrációinak vizsgálatán, ezek a képek nemcsak esztétikai élményt nyújtottak, hanem irodalom és képzőművészet találkozási pontjain szólították meg a közönséget. A szöveg rámutat, hogy ezek a kutatási eredmények nem pusztán könyvtárakban, lábjegyzetekben hasznosíthatók, hanem a pedagógia, az irodalomnépszerűsítés és a kulturális közvetítés színterein is.
A recenzió tehát nem magába záródó konferenciabeszámoló, hanem annak a kulturális gesztusnak az értelmezése, mellyel a kiállítás, a konferencia és a tanulmánykötet együttesen teremtette meg azt a teret, ahol a múlt öröksége és a jelen kérdései közös nyelvet találhattak. Ez a nyelv – ahogy a szöveg is sugallja – épp az illusztráció volt, az a műfaj, amely egyszerre képes mesélni és elemezni, felidézni és kritikusan tükröt tartani.
Éppen ezért a szöveg túlmutat saját keretein, nemcsak arról szól, hogy mi történt Szolnokon 2022 nyarán, hanem arról is, hogy a kulturális emlékezet hogyan épül képekből, szavakból, közösségi élményekből. Ebben rejlik valódi értéke, és ebben találkozik össze a tudományos alaposság a publicisztikai érzékenységgel.
Gyulai Líviusz rajzai lassú, csípős mosolyra késztetnek, nem harsány nevetésre. Képiró Ágnes írása pontosan ezt a hangot idézi meg, fegyelmezett, kronologikus, de mögötte ott a fanyar derű. Végigvezet a pályán Baróttól a nemzetközi sikerekig, és közben megmutatja, hogy Gyulai nem csupán grafikus és animációs filmrendező volt, hanem történetmondó, aki vonalakkal és árnyékokkal mondott véleményt, mindig ironikus fintorral kísérve. A szöveg erejét a szakmai pontosság és a finom irónia adja, miközben hűen tükrözi Gyulai Líviusz művészi világának egyedi karakterét.
Révész Emese Gyulai Líviusz Villon-illusztrációiról szóló dolgozata nem egyszerűen elemzés, inkább találkozási pont középkori kocsma és huszadik századi rajzasztal, csavargó és grafikus, haláltánc és groteszk humor között. A tanulmány szépen kirajzolja, hogyan lesz az archaizáló pastiche-ból önálló világ, ahol a papok, kurtizánok és hóhérok egyszerre nevettetnek és dermesztenek. Gyulai vonalai nem másolatok, hanem újraszült figurák, torzak, ironikusak, mégis élők. A szöveg legnagyobb erénye, hogy nem áll meg a stílustörténetnél, hanem megmutatja a mögöttes erőt, a humor mögötti félelmet, a szatíra mögül kikandikáló halált. Villon így lesz nemcsak közép-
kori költő, hanem kortárs alak, groteszk, tragikus és örökké eleven.
A Szántó Piroskáról szóló tanulmány nem életrajzi adatok lajstroma, hanem finom rajz, amely mögött ott lüktet a huszadik század levegője. A szerző, Árvai-Józsa Kitty megmutatja, hogy Szántó illusztrációi nem díszítések, hanem önálló történetmesélők. A Dekameron lapjain például nemcsak Boccaccio szól, hanem a rajzoló is, ironikus, erotikus, groteszk hangon, amely egyszerre felel meg a kor ízlésének és rejti el benne a személyes szabadságot. A szöveg érzékletesen mutatja be, miként vezetnek a festészet, a grafika és az írás különböző útjai egyaránt a képekhez, mindeközben ott van Vas István is, szövetségesként, párként, ellenpontként. A tanulmány Szántó Piroska műveit nem kompromisszumok lenyomataként látja, hanem önálló kiáltásként, és így helyezi őt a magyar könyvművészet megkerülhetetlen alakjai közé.
Bár Engel Tevan István neve ritkán szerepel a legnagyobbak között, a hosszú hatvanas évekről szóló tanulmány világosan mutatja, hogy ott lenne a helye. Sonyovszki-Képes Erika írása nemcsak egy életmű kezdetét rajzolja meg, hanem egy korszak lenyomatát is, amikor a figuratív és archaizáló formák próbálták kijátszani a szocreál vaskos árnyékát. A kutatás forrásai – grafikák, Róna Erzsébet emlékezései, katalógusok – mintha darabokból raknának ki egy elfeledett mozaikot. Udvary Ildikó találóan nevezi titokban végbement csodának azt a lassú, szinte láthatatlan átalakulást, amely Engel Tevan pályáját jellemzi. Könyvillusztrációi, borítói nemcsak a korszak könyvművészetét, hanem egy bizonytalan, reményekkel teli időszak szellemiségét is visszhangozzák. A tanulmány erénye, hogy Engel Tevan halk, suttogó hangját is képes felerősíteni, nem harsány kiáltás, hanem finom ritmus, amelyben egy korszak szívdobbanása hallatszik.
Hincz Gyula neve ott áll a magyar könyvillusztráció úttörői között, és a róla szóló tanulmány ezt szorgalmasan, rendben összerakva bizonyítja. Olyan, mintha Dudás Barbara gondosan katalogizálta volna az életművet: életrajz, tanulmányút, fő művek, technikák, de a lista mögül kikandikál valami több, groteszk és játékos, olykor sötét, máskor meseszerű világ, amely Hincz rajzaiban lüktet. A Testamentum illusztrációinak humoros torzításai, a szürrealizmus és tipográfia játékai azt mutatják, hogy ő nem pusztán illusztrált, hanem saját nyelvet talált ki.
A tanulmány a száraz felsorolás mögött megérezteti a rajzok nyugtalanító, eleven vibrálását, ami miatt Hincz máig fontos marad.
Varga Emőke tanulmánya Hincz Gyula illusztrációit vizsgálja, amelyek Weöres Sándor Zimzizim című kötetéhez készültek. A rajzokban olyan alakok tűnnek fel, akik nem hajlandók csendben maradni, mindenáron hallatni akarják a hangjukat, és önálló kalandba kezdenek a papíron. Hincz figurái nem modellt állnak, hanem felbomlanak és újraalakulnak, ahogyan maguk a versek is; világuk szabálytalan, kissé abszurd, de éppen ettől telitalálat. A tanulmány szépen rávilágít, hogy a kép és a szöveg nem hierarchiában áll, hanem játékos párbeszédben, és ebben a párbeszédben Hincz illusztrációi legalább annyira mesélnek, mint Weöres sorai, csak más nyelven, másik kacajjal.
Radnóti Miklós és a Kádár-kor elsőre két külön világ, mégis találkoznak, és épp ettől lesz izgalmas Tatai Erzsébet tanulmánya. A szöveg rendben sorolja a katalógusokat, évszámokat, neveket, de közben megmutatja, Radnóti alakja ebben a korszakban nem csupán költői hagyaték volt, hanem politikai és kulturális játszma terepe. Az illusztrációk – tus, akvarell, ceruza – nem engedelmes illusztrációk, inkább vitapartnerek, vitatkoznak a versekkel, kikerülik a cenzúrát, vagy épp kifordítják a halál árnyékát. A tanulmány erénye, hogy nem csupán dokumentál, hanem érzékelteti a feszültséget, hogyan lett Radnóti egyszerre emlékezet és eszköz, költő és korszaktükör.
Hincz Gyula illusztrációja Weöres Sándor Hold és felhő című verséhez, Weöres Sándor Zimzizim. Tericum Kiadó, 2001. 36.
Hornyik Sándor tanulmánya a szürnaturalista mágikus realizmusról elsőre akadémiai fogalomjáték, de hamar kiderül, sokkal több ennél. Csernus Tibor festészete itt nem pusztán példaként szerepel, hanem kulcsként, amely megnyitja a korszak vizuális nyelvét. A Lehel téri piac vagy a Holdbéli utazás képein a fotórealista részletesség mögül groteszk és abszurd rétegek kandikálnak ki, pontosan az a kettősség, ami Közép-Európára annyira jellemző. Hornyik írása nem száraz terminológiát kínál, hanem meggyőző érvelés, a realizmus nem a varázstalanítás terepe, hanem annak bizonyítéka, hogy a hétköznapiban mindig ott rejlik a csoda. Ezért a tanulmány nemcsak művészettörténészeknek szól, hanem mindenkinek, aki szeretné meglátni a rendesben a rendkívülit.
Van abban valami pikáns, hogy Jókai Mór és a sci-fi a hetvenes évek elején összekacsintott a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között. E. Csorba Csilla tanulmánya, amely az 1972-es illusztrációs pályázatot dolgozza fel, pontosan rámutat, ez a történet nemcsak tisztelgés volt a klasszikus előtt, hanem rejtett politikai gesztus is. A vonal és a szín itt többet mondott, mint a mondat, atomenergiáról, félelmekről, a jövő bizonytalanságáról. Kondor Béla sötét gépei vagy Maurer Dóra lebegő absztrakciói nem Jókai regényét illusztrálták, hanem a saját koruk szorongásait. A pályázat igazi tétje az volt, hogy a képzőművészet a szabadság titkos nyelvévé válhatott abban a korban, amikor a szavak még gyanúsak voltak.
Madár Mária tanulmánya Kondor Béla sci-fi illusztrációiról pontosan azt teszi, amit a jó kritika, kinyit egy titkos fiókot, és kiderül, hogy a hetvenes évek Jókai-pályázatán született rajzok – gépek, űrvárosok, biomechanikus rémek – nem egyszeri kitérők, hanem ugyanannak a Kondor-univerzumnak darabjai, ahol angyal és rakéta egyazon metaforát hordoz. A szöveg a politikai és kulturális közegre is rávilágít, a sci-fi volt a menedék, ahol a jelen szorongásai a jövő nyelvén szólalhattak meg. Kondor grafikái így nemcsak látványos víziók, hanem korrajzok is, hidegháború, technológiai eufória, félelem és szabadságvágy sűrűsödik bennük. Madár írása megmutatja, hogy Kondor világa ott lüktet igazán, ahol a rakéták és az angyalok pályái keresztezik egymást.
A tanulmánykötetet záró, az Időutazások című kiállításról szóló kurátori szöveg nem egyszerű tárlatismertető, inkább egy életmű térképe, ahol a grafika, az illusztráció és az animáció egymás mellé kerülnek, mintha mindig is ugyanazon történet részei lettek volna. Gyulai Líviusz művészete itt nem technikák felsorolásaként, hanem szellemi kalandként bontakozik ki, középkori groteszkek és modern paródiák, Don Quijote és a Nagymamák tengerpartja, mind ugyanazzal a rajzi biztonsággal és ironikus mosollyal megalkotva. A Révész–Képiró-tanulmány nem választja szét a komoly grafikust és a szórakoztató animációs filmrendezőt, hanem megmutatja, hogy Gyulai egész pályája a történetmesélés különböző formáinak keresése volt. Ez a szöveg nemcsak tiszteletadást jelent, hanem figyelmeztetést is, Gyulai Líviusz nélkül a magyar vizuális kultúra sokkal szegényebb lenne – kevesebb humorral, kevesebb fantáziával, kevesebb bátor ugrással az időben.
Képek a jogörökösök engedélyével.
