Tudták, hogy a szépirodalom magasabb fajtának elsődleges funkciója a tudás bővítése? Nem? Én sem. De Milbacher Róbert író, kritikus, sőt irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanára A magas irodalom lektűrösödéséről című esszéjében éppen ezt állítja.

A világ egyik legismertebb irodalmi műve Dante Isteni színjátéka, nálunk is. De hogyan vált magyarrá? Hányan rugaszkodtak neki? Annyit elárulhatunk, hogy sem egyszerű, sem gyors nem volt... Végül azonban csodás művek születtek.

Az egyik legfontosabb háborúnkról nem túl bőbeszédűek a történelemkönyvek, és az is elgondolkodtató, hogy eddig senki sem tartotta annyira fontosnak, hogy részletesen megírja a pozsonyi csata történéseit. A csendet végre megtörték, a csatazaj újra hallható.

A Kifordított ég című, szerelmes verseket kínáló kötetében Varga Melinda oly erős, magával ragadó képekkel dolgozik, hogy elkerülhetetlennek vélem, hogy ne erről a manapság már ritka, szokatlan nyelvi irályról szóljak elsőként.

Szörényi László emeritus professzort az irodalmat kedvelőknek nem kell bemutatni, hiszen rengeteg könyvet írt és tanulmányt publikált. A szegedi bölcsészkar szinte összes tanszékén tanított, keze alól tömérdek diák került ki. Azt azonban kevesen tudják, hogy az irodalomtörténész professzornak remek humora van.

Dante műve a középkor szintézise, mint a gótikus katedrálisok és a nagy középkori enciklopédiák, a „speculum”-ok. Hasonló hozzájuk, de különböző is tőlük. Vele megszületik s egyúttal kulminál az olasz költészet.

XV. Benedek pápa 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulóján közreadott, A legdicsőbbek között (In praeclara summorum) kezdetű enciklikájában kiemelte, hogy a költőt a „hit fénye vezette”, amikor „az Isten által kinyilatkozott valóságok sokszínűségét” tárta fel.

Csak azt szerethetjük igazán, azt a teret, azt a népet, amelyet átéltünk, amelynek a velünk való közösségét érezni tudjuk. Az Isteni Színjáték, Babits Mihály fordításában, már nem is „világirodalom”, hanem itthoni költészetünk egyik legnagyszerűbb alkotása, hozzánk tartozik, akár a Buda halála. 

Ez nem rólam szól, én stabilan állok, jégmadárként nézek a mélybe, nyugodtan várok, míg a halál beúszik a szemembe. Fentről víznek látszom, lentről fák levelét alakítom, rozsdaszínű szívvel, fehér mellényben, tudva, a vég így nem ismerhet fel.

Éles, hosszú, átható sikítás, nem túl gyakran hangzik el ilyen. Nem a rémület sikolya – a tehetetlenség sikít. Amikor valakinek nagyon elege lesz valamiből, végleg elege mindenből. Amikor már nem tudja elviselni, amiben van, de tenni sem tud ellene semmit.

Egy poéta is csak ember, ennie kell, esetleg egy finom, hideg sört is legurítania ahhoz a tájleíró költeményhez. De mi a fenét kezd egy végső krízisbe került család, melyet éppen kilakoltatnak, egy költővel?

Sanyi, vegyed a melledre azt a gyereket! Hogy csináljak rólad szoptatós fotót a sajtónak, ha egész nap csak a sörösüveg van a kezedben? Maga meg tegye köréje a virágokat, meg az ajándékokat, hadd lássa mindenki, nálunk minden férfi meg van becsülve, ha szül.

Hosszú a nap, messze a város, az utak sem kiválóak, sok helyütt kikerülhetetlenül sorakoznak a gödrök, a feleségem már korábban elhagyott a két gyerekkel, azt mondta, nem bírja a szegényszagot.

Legújabb verseskönyvét a kortárs magyar filozofikus-gondolati költészet alkotója, Halmosi Sándor mindössze egyetlen hét lefolyása alatt írta meg.

A csillagászok nem felejtették el Arany Jánost. 2002. szeptember 8-án a magyar asztronómus, Sárneczky Krisztián a Mars és a Jupiter közötti kisbolygók övében talált egy addig ismeretlen aszteroidát, amelyet a költőről nevezett el. 

Valaki nyitva hagyta számítógépét a minap a környezetemben, és akaratlanul is rápillantottam a képernyőre, hadd lám, úgymond, miféle ismerősei vannak egyeseknek, másoknak.

A kortárs magyar új alanyi költészet ígéretes fiatal alkotója Kopriva Nikolett, akinek első verseskötete kivételesen erős pályakezdés.

„Tisztára, ragyogó fehérre
meszelt falakat piszkol az idő, a lábazaton
araszol fölfelé a moha zöldje, terpeszkedik
az elmúlt nyarak délutánjain leperzselt
barnálló telepein túlra”

„Amikor itt hagysz,
ablakpárkányomra telepszik a dér.
Eltévesztem az utcákat,
magaddal viszed egyik szemem,
csak félig látok, amíg visszajössz.”

Fél tíz körül járhat az idő, délelőtt, de már levezettem majd‘ kétszáz kilométert. Zentára megyek, délre. A magyar határőr beszédes, a szerbnek köszönünk, nyilván szerbül, nem viszonozza.

Vén szokása a sárkányoknak: úgy beszélnek már önmagukról, mintha csak valaki másról. A tengerkönyvtár történetét is pont úgy mondta, regélte el a törpe füle hallatára egy délutánon a Zöld Sárkány.

A szigetet a déli irányból egy háromszáz méter hosszú híd kötötte össze a szárazfölddel. Maga a város, melyről a keskeny kis földrész a nevét kapta, kopár területen feküdt, egy hosszan nyúló, a várost északi irányból meredeken lezáró sziklás hegy alatt.

Kilencven éve született, negyvenöt éve halott, negyvenöt évet élt Latinovits Zoltán, a huszadik századi magyar színháztörténet ellobbant életű legendás óriása.