Ínyenc
A halálos ágyamon, remélem,
Balatoncsicsón vagy Veleméren,
ahol kertem lesz, zegzugos, árnyas,
a kétezerötven-akárhányas
évben, és nem hamarabb, remélem,
ha majd fekszem félvakon, fehéren,
mert az időm lepergett egészen,
szikkadt ínyemen még egyszer érzem
az összes egykori finom ételt,
melyet itt-ott egy pincér elém tett:
babgulyások, halászlék zamatát,
s mit a cukrászdából hozattam át
Pécsett, a crème brûlée, s át is hozták,
vagy a sümegi töltött káposzták,
és a nyomukban fölsejlik pár hal,
rántott velőrózsák friss tartárral,
s a melléjük fogyasztott italok –
remélem, örök ínyencként halok.
Étlap
Hat év elteltével újra Mádon.
A faluvégi szép étteremben.
Alkonyatkor, a teraszán. Nézem,
a dombról lesuhannak a kocsik.
Orjaleves, csirkepörkölt, csusza.
Most pedig következhet a desszert.
Félkövér betűkkel a kínálat.
Sajttorta ribizlikocsonyával.
Legutóbb tíz éve ettem ilyet.
Omlós pavlova csokiszorbéval.
Emlékszem egy pavlovára, jó ég,
tizenkilenc évvel ezelőttről.
És a lista végén: gesztenyemousse.
Még sosem kóstoltam, kirendelem.
Nemsokára ötvenéves leszek.
Ha nagy szerencsém van, és sikerül
tartanom a jelenlegi tempót,
a maradék életembe talán
belefér még két adag pavlova,
legfeljebb négy ribizlikocsonya,
és még hatszor visszajutok Mádra.
Gesztenyemousse-ból viszont újabbra
nem jut idő: életem első és
utolsó adagját élvezem most.
Csak a kocsikból maradt még bőven.
Több száz fog lesuhanni a dombról.
