Számomra kettőt adott az élet. 1960-ban Rómát, és a legutóbbit, a tokióit. Hogy közben mi történt? Éltem a menekültek életét.

Róma volt az első olimpia, ahová szabadon, önszántamból elmehettem. Már nem egyedül: francia asszonykámmal álltunk ki az út szélére. Azokban az időkben így, autóstoppal közlekedtek a fiatalok. Minket Strasbourg déli kijáratánál vett fel először egy kamion.

Clónak ez volt az első ilyen kalandja. Hitte is meg nem is, hogy egyszer csak felvesz minket valaki, és előbb-utóbb eljutunk Itáliába. Meg lehetett érteni az aggodalmát: Strasbourgot és Rómát minimum ezer kilométer választja el.

Lausanne volt a következő állomásunk. Torino a második. Utána Bologna, Firenze és így tovább. Éppen Rómába értünk, amikor megkezdődött az olimpia.

Sátorban laktunk, az ötvenhatosoknak bérelt egy telket Róma mellett a Nemzetközi Vöröskereszt. Fiatal házasok voltunk, most, ezen az úton öleltem meg először így, pucéran, egy sátorlap alatt a feleségemet.

Izgalmas kaland! Clo forró ölébe fúrtam a fejem. Lágy combok, csodálatos illatok. Számomra így kezdődött az olimpia. Hogy el ne felejtsem: egy langyos nyári este hét-egyre megvertük a franciákat. Másfél órára viszontláttam a Jenőt. Dalnokit. De ez már nem az én csapatom volt. Legalábbis nem egészen. Négy év hosszú idő, nem éreztem már fradistának magamat.

Meddig maradtak? Ez volt számomra a régi olimpia.

*

Hosszú évekig nem igazán tudtam a többiről. Amíg csak végig nem izgulhattam Tokiót. Nyolcvanhat évesen, a hazájától nyolc-kilencezer kilométerre szakadt, magányos öregemberként.

Róma óta sok minden megváltozott. Nem volt már francia feleségem, nem fúrhattam már illatos combjai közé a fejem.

Így aztán minden részletet megjegyeztem. Ha elfelejtettem vagy nem értettem valamit, megmagyarázta a karibi asszony, akivel immár negyven éve megosztottam az életemet. Mari tanított meg a játékok szabályaira. Én csak az érmeket számolgattam, de ő még azt is tudta, hogy hány arannyal vezet Amerika. Igaz, hogy engem nem a kényszerlakhelyem, hanem már csak a magyarok érdekeltek. A húsz érem, és közöttük, a hat csillogó arany.

*

Számomra Tokióban már mást jelentett az olimpia. Valami olyasmit, mint a mesterségem, az irodalom. Az atlétikát kerestem. Minél messzebbre, minél magasabbra! Nem érdekelt a versengés, a másik legyőzése. Egyetlen vetélytársam: önmagam. Századmásodpercek, rímek, ritmusok. Váratlan, kimondatlan gondolatok.

Persze továbbra is követtem a csapatsportokat. Hittem, változatlanul, hogy az egyén csak a többiekkel érhet el nagy dolgokat. Megtapsoltam a szép beadásokat, a pontos passzokat. Megünnepeltem a gólkirályokat.
A lényeg azonban változatlanul egy: a csapat.

Volt persze még valami. Megcsodáltam minden tökéletes mozdulatot. Szárazon és vízen, fiúkat és lányokat.

Így képzeltem el mindazt, amihez már nem volt erőm és ihletem. Amihez már nem találtam a szavakat.

*

Így ülünk, egymásba fonódva karibi asszonyommal. Hogy egyetértésben, azt azért nem mondhatnám. Őt untatják, míg engem meghatnak például a himnuszok. Egy idő után már csak a nemzeti dalt keresem.

– Számodra – mondogatja a feleségem –, ebből áll az olimpia…

Valóban folynak a könnyeim, amikor a hat magyar aranyérem után felcsendülnek Erkel dallamai.

Van azonban, amiben egyetértünk. Minden olimpián, a 2012-es és a legutóbbi, a járvány miatt elcsúsztatott világjátékokon is voltak megismételhetetlen, nemes gesztusok. Azt hiszem, ott, a londoni ötkarikás játékokon történt, hogy a kenyai hosszútávfutó – megjegyeztem a nevét is: Abel Mutai – megállt a célszalag előtt. Azt hitte, megérkezett. Egy atlétatársa nyomta tovább, így nyerte meg a futamot. Most, a tokiói megmérettetésen elesett az egyik atléta. Őt olasz kollégája segítette fel. Együtt futottak be a célba, együtt osztoztak az érmeken.

Számomra ezekért a percekért volt gyönyörű a tokiói olimpia. Kint, a világ legtávolabbi szigetein is dúl a járvány. Egymásnak feszülnek az emberek, két részre szakadt valamennyi társadalom. De talán azért még sincsen veszve minden. Talán megéri ez a szegény, nyomorult emberiség a következő századot…