– Itt az óóóószeres, használt ruhát, cipőt, tollat, mindent veszek… – harsant fel az inkább kisvárosi, semmint a nagyvárosi Budapest utcájának tetsző Bajza utca álmos délelőtti csendjében.
Kisgyermekkorom hangzó emlékei közül még kihallatszik az egykor különösen tekergő villamos csikorgása, amint a Damjanich utca remizébe indul éjszakai nyugovóra, hogy azután Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapján már a csendesen suhanó 70-es troli olykor leszakadó áramszedője és ötvenhat után az újságjával hadonászó, lányok-asszonyok hátsó felét élvezettel csapkodó Füttyös Gyuri „adj egy bélást” kiabálása verje föl a csendet.
A Népköztársaság útja, a Városliget, a Gorkij fasor és a Lövölde tér határolta hatodik-hetedik kerületben nőttem fel.
A családban csak a régi utcanevek járták: Andrássy út, Vilma királyné útja,
s mostanában, ha bosszantani vágyom kedves barátaimat, a Király utca helyett olykor a Majakovszkij utcába, vagy a Rózsa Ferenc utcába küldöm őket – ennek az utóbbinak a metamorfózisa igazán bájos: eredetileg Rózsa utca volt, majd hozzábiggyesztették a Ferencet az utcanévtáblára, mostanra pedig letakarták a Ferencet, s maradt ismét a Rózsa…
A kisgyermekkor hamar felnőtté érlelő emlékei, hangok, fények is előtolakszanak: a Korvin Ottó nevét viselő BM Kórház közelsége, a szülők hajnali csengő-frászos félelme, ami más kerületek templomaiba, Szent Terézia utcáiba vagy a Thököly úti egykori domonkos templomba – ahol szüleim esküdtek – vitt… a kínai követség körbebástyázott kertje, melybe a réseken át belesve pingpongozó diplomaták alakja tűnt elő,
a Damjanich utca közönséges halandó számára tiltott közértje, melybe csak a kínai és az orosz követség alkalmazottjai járhattak;
az ötvenhatban az utcán végigvonuló, a pincébe is lehallatszó tankok vészjósló moraja, a remizből érkező fegyverropogás hangja, a Dembinszky utcai pékségből halált megvető bátorsággal hozott, a belső udvarokon átmászó felnőttek kezében a friss kenyér illata…
Mi, a Ratkó-korszak gyermekei még hol délelőtt, hol délután jártunk iskolába, megoldandó a tanteremhiányt. A fasorban – mint utóbb megtudtam, az egykori Julianna református iskola épületében – jártam az általános iskola nyolc osztályát,
harmincnyolc-negyven gyerekkel együtt örvendezve a gyakori hosszú szénszüneteknek.
Vajon honnan tudta Másik János és Kern András, hogy a Lövölde téren mindig hideg van… – Lövölde tér, ott mindig hideg van, Lövölde tér, ott mindig álltam a fagyban, Lövölde tér, ott sosincs nyár, csak ősz meg tél, Vagy csak úgy képzelem én – és valóban így volt. Az iskolától és a református templomtól nem is szívesen merészkedtem tovább abba az irányba, már csak azért sem, mert a Rottenbiller utcai fiúiskola vásott fiai válogatott bosszantásokat – kőhajigálást, télen hógolyózuhatagot – találtak ki a lányiskola félénkebb kislányai számára.
Télen iskola után előbb a házunkkal szemközti salakos teniszpályát locsolta fel az öreg gondnok, majd némi rutinra szert téve már mindennap a városligeti korcsolyapályán múlattuk az időt, vasárnaponként az Andrássy úton (leánykori nevén a Sugár úton, majd a Népköztársaság útján)
szembetalálkozva a mindig hátratett kézzel, lehajtott fejjel sétáló Kodály Zoltánnal,
aki egy kis papírlapra firkantott kottát dugott az autogramkérő gyerek orra alá – aki tudott szolmizálni, kapott egy aláírást a mestertől –, énekelni igen, szolmizálni még nem tudtam, nem merészkedtem hát az ősz hajú, szigorú tekintetű Kodály közelébe…
Nyáron a Városliget szökőkútja körül gyülekeztek a kisgyermekes szülők, szerettem járni a liget útjait, a tó fölött, a Vajdahunyad várának másához vezető hídon átkelve én sem mulasztottam el – akárcsak a többi gyerek –, hogy az Anonymus-szobor ölébe fészkeljem bele magam.
Egyenszegénységben éltünk, különböző társadalmi osztályok – munkás-, lecsúszott arisztokrata-, kis- és nagypolgári család – gyermekei. De voltak még ennél is szegényebbek: a Keleti pályaudvar, a Csikágónak nevezett városrész felé vezető utcák fájdalmas látványa volt a fénytelen, sokszor kellemetlen szagot árasztó üzletlakások egymásutánja. Összeszorult szívvel gyorsítottam meg a lépteimet, ha arrafelé vezetett az utam.
Máig sem értem, bár
a szüleink soha nem intettek arra, hogy ne beszéljünk semmiről, ami otthon elhangzik, magunktól is tudtuk, hogy hallgatni kell.
Tanulságos eset volt, hogy nem tanácsos még 1848–49 kapcsán sem véleményt nyilvánítani: az egyik órán a kedves történelem-tanárnő arról beszélt, hogy a hazaárulás kérdése Görgeiről szólva nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk… másnap, ki tudja, miért, új történelemtanárt kaptunk.
A fasori iskolák kisgyermekeinek jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy március 15-én, a Dózsa György út felvonulási területén kék zászlóval a kezükben tornamutatványokkal, április 4-én pedig rózsákkal köszöntsék az egykori Sztálin-szobor helyén, a tribünről integető vezetőket. Sosem felejtem el a torokszorító érzést: mi lesz velem, ha nem jól dobom majd a rózsát a tribün felé…
A családi képeslapgyűjteményben fedeztem fel az egykora Damjanich utcával éppen szemközt álló monumentális Regnum Marianum-templom épületét, melyet Rákosi Mátyás gyűlölete robbantott fel éppen születésem évében, 1951-ben, hogy a futó Lenin-fiú szobrának adja át a helyét. A csúszós sárga kockaköveket járva félve be-benéztem, s lelopództam a Damjanich utca 52-es számú házának pincéjébe, a kápolnába, ahová 1957-től – a szomszédos Regnum-házból elűzetésükig – a regnumi atyák szorultak.
A Damjanich utca pincéi más titkokat is rejtettek, az
egyik műhelyében dolgozott az akkor a színpadi szerepléstől megfosztott, a börtönt is megjárt Darvas Iván,
akinek az volt a „bűne”, hogy 1956-ban másokkal együtt kiszabadította a testvérét a börtönből. A Bajza utcával szemközti legendás Capri eszpresszó a művészvilág olykor a tettlegességtől sem visszariadó hírességeinek is kedvelt helye volt.
Azután az egykori teniszpálya helyén felépült a Garzonház, amelybe – rövid időre – sok híresség között Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva is költözött. A Damjanich utcai közért is megnyílt az ott lakók előtt, és
a legendás színészpár mindennapos kedves „előadásainak” lehettünk tanúi: reggelente visszhangzott az utca,
amint az erkély magasából navigálták egymást, elfeledve, ki hol hagyta éppen a kis fehér Trabantot, este pedig a sarki közért gondolái között bájos mosollyal kergetve egymást érdeklődtek, mit vásároljanak vacsorára…
A kisgyerek számára megannyi titkot rejtő békés, csendes utcák mára forgalmassá, fülsiketítően zajossá lettek. A háborús és ötvenhatos belövésektől sebzett erkélyek és a házak homlokzata megújult, a remizre sem lehet már ráismerni, még a szüleimet látogatva-segítve előbb a Julius Meinl, majd a Ligetvárosi Kaiser’s, a Spar, végül a Ligetváros Remiz Sétány bevásárlóközponttá lett villamoskocsiszín helyén vásárolhattam.
A Regnum egykori pincéjét borpincévé alakították át, 2017-ben még így óvták az egykori oltárt. Ismét régi szépségében látogatható a nemrég fölújított Walter Rózsi-villa a Bajza utca 10.-ben, amelyet a kórház óvodájává csúfítottak el. A 2007-ben bezárt BM Kórház Bajza utcai jellegtelen modern épületeit lebontva az egykori Fasor és Grünwald-féle szanatórium felújított épületegyüttese pedig a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központnak nyújt majd otthont.
