A Mester utca sarkán futottam bele a menekültek egy kisebb, mindössze három főt számláló csoportjába, a fiatal lányok kuncogva tettek megjegyzést az éppen kanyarodó villamosra, majd velem egyetemben átkeltek a zebrán. Bő másfél hete vállaltam velük sorsközösséget, és most a szemem előtt is megjelentek. Mintha a virrasztás fogódzó lenne, velük együtt alig alszom néhány óránál többet, a máskor menedéket jelentő város hamis díszletévé zsugorodott az állítólagos békének. Esténként hallom a tűzijátékszerű pufogást, igaz, csak másodpercek töredékére sértik meg az esti ég nyugodt felségterületét, ennyi idő éppen elég ahhoz, hogy elveszítsem a nyugalmam és többet ne érezzem magam teljes biztonságban.

Ez a reggeli kiruccanás egy időutazás érzetét keltette bennem, elhagyva a lányokat, nem is a mai, az ezredfordulós Pesten jártam már, ahol a New York kávéház piszkos kültéri üvegfalairól épp az imént jegyezte meg valaki, hogy a telefon kameráján keresztül mennyivel szebbnek, tisztábbnak, impozánsabbnak tűnnek, mint a valóságban, én persze a szépítőre gyanakodtam, és sajnáltam, hogy visszamenőleg az emlékeket már nem lehet kikozmetikázni ezzel a gyárilag beépített funkcióval. Úgy néztem a százéves épületekre, mintha most látnám őket utoljára, az emlékezetem próbálta precízen lajstromba venni impozáns kiszögelléseiket, az agyammal fényképeztem a miliőt, miközben el is búcsúztam a műemléknek minősülő építmények ódon, biztonságot és erőt sugárzó, ugyanakkor mégiscsak nyugalmas falaitól.

Felszálltam a négyesre, a Jászaiig mentem, nem is húsz, harminchat év reményt adó távolába, itt olvastam össze először az utcatáblák kövér betűit nevekké, itt tanultam meg kottát silabizálni, cédééefgéáhácé, és itt ettünk először tölcséres tejszínhabot is a Fischer cukrászdában, amikor annyira kapart a torkom, hogy a csoki-vaníliát képtelen lettem volna elnyalni, persze megesett, hogy inkább két gombóc karamellt választottam helyette, ha nem voltam beteg.

A Vígszínház sarkánál kellett leforduljak, a művészbejáró közelében, egy ősrégi nyár emléke is megkísértett, amikor az egyik távozó színész olyan erősen nézett rám biciklizés közben, hogy kis híján leesett a mozgó járműről, pár év múlva a barátnőm férje lett, azé, akivel bakfiskorunkban egy tenisztáborban hetekig játszottuk, hogy ikrek vagyunk. Most egy méretes tábla vonta el a figyelmem, Diktátor, táncolt a felirat a gyűrött papiroson és a második világháború hírhedt bajszos vadembere nézett velem farkasszemet. Chaplinre gondoltam, és hogy milyen rosszul állt neki a bajusz. Szabad-e mindenből viccet csinálni? Mentem tovább. A sarki galéria emeletéről gigantikus Marilyn Monroe-arckép mosolygott az utcára, amitől ismét a harctéren éreztem magam. A tank oldalát is láttam, amire a mágikus 33-as számot festették fel fehérrel, vakított, mint a hóesés.

A színésznő négy nap leforgása alatt fordult meg a Koreai-félsziget tíz támaszpontján, a háború csak az előző évben ért véget egy tűzszünettel, így a térségben még rengeteg amerikai katona állomásozott. Egyesek már hét órával a kezdés előtt elfoglalták helyüket az első sorokban, a januári hidegben pokrócba burkolózva várták a legendás filmcsillag érkezését, aki az időjárás dacára mindig a legszexibb kisestélyikben lépett színpadra. A kezeim a zsebemben pihentek, eszembe sem jutott, hogy tapsolnom kéne velük, tekintetemet még mindig a tank oldalára vésett óriás fehér számok bilincselték le. Az 1950-es évek egyik legismertebb szexszimbóluma három évvel túlélte ugyan az említett mesterszámot, a tank oldalára vésett számsor mégis olybá tetszett, mint egy mennyei prófécia. Valahonnan, nagyon messziről elhaló üdvrivalgás neszét hozta a szél, a katonák ovációja volt, amit az alig combközépig érő, mélyen dekoltált miniruha látványa váltott ki belőlük. Van, aki forrón szereti.

Próbáltam elképzelni, mit énekelhetett nekik, de valahányszor csak az ominózus Happy birthday to you csendül a fülembe, 1962. május 19-én szólalt meg az eredeti Kennedynek címezve a demokrata párt New York-i adománygyűjtő gáláján a Madison Square Gardenben. Három hónappal később halt meg, gyógyszer-túladagolásban.

Valahányszor magam elé képzelem, mindig az ikonikus fehér ruhát viseli, a fehér zászló lobogását imitálva sliccelt alja kétoldalt fellibben a szél ütemére, majd a másodperc törtrészére finoman összesimul a levegőben, mint a galamb szárnyai repülés közben, aztán visszahull a combjára, mintha két lépésbe bele lehetne sűríteni a békét.

Nagyon ritka az a születési dátum, mely 33-ra redukálódik. Ha mégis ez történik valakivel, fontos spirituális vezetővé válhat, aki a dalai lámával vagy Gandhival lesz rokon. Ezeknek az embereknek semmi tipikus nincs az élettörténetében, kedvességükkel és együttérzésükkel vívják ki hírnevüket és formálják át a világ tudatát – írták a számmisztikával foglalkozó útmutatók, én pedig tudtam, hogy Zelenszkijnek pont 33-at ad ki a születési képlete, ettől még jobban elkezdtem borzongani. Persze jogosan vetődik fel a kérdés, mi köze Zelenszkijnek Monroe-hoz, hacsak nem az, hogy szintén színész. Volt. Ukránul is csak öt éve kezdett tanulni egy filmszerep kedvéért. Bár a New York Post meglehetősen kompromittáló felvételeket is talált az elnökről, melyeken letolt nadrággal zongorázik, feltehetőleg dalra fakadni nem fog a katonák kedvéért, maximum, ha a himnuszt kell hogy elénekeljék.

A földön tenyér nagyságú, szív alakú vakolatdarab hevert, a tetőről zuhanhatott le, fekete volt, mint a még meg sem szilárdult kátrány. Arra az emeletes házra asszociált Ukrajnában, amiből középen harapott ki egy darabot a becsapódó rakétalövedék, és Jézus szívére, ami valószínűleg a lőporfelhőben kormozódott be. Gandhi és a dalai láma után, akit fel is szólítottak a hadviselő ország támogatására, neki is megadtam a 33-asokat övező tiszteletet, hisz, ha valaki, ő biztos nem maradhat ki a világformáló halhatatlanok névsorából.

Nem így képzeltem a világmegváltást. Igaz, ha minden egy ősrobbanással kezdődött, miért ne fejeződhetne be éppen úgy, ahogyan keletkezett. Az ukrán lányok fölfelé görbülő ajkára gondoltam, amit az éppen kanyarodó villamos ablaka visszavert és még hatalmasabbra rajzolt, a New York kávéház mosdásra megérett, maszatos üvegtábláira, Monroe mindent betöltő, emblematikus mosolyára, mely egészen eluralta a Pannónia utcát, és az előtte veszteglő tankra, mint egy hadüzenetre, a háború pusztíthatatlan mementójára, az esti durrogásokra és a lassan már csak képzeletemben lebegő városra, mely most az időutazás leradírozható, silány hátterévé degradálódott. Csörömpölést hallottam, ebben a zajban nemcsak a patinás kávéház üvegfalai, Marilyn legendás mosolya is összetört. Csak a szája fölött elhelyezkedő, mások által szexepiljének nevezett anyajegy maradt épen, mely minden törpesége dacára úgy nézett ki, mint egy ágyúgolyó, vagy egy pont, amit kivételesen nem a sor, hanem a háború végére kellene kitenni.

Ha a feljebb nevezett mesterszámban szereplő két hármast összeadom, hatost kapok, a szerelem, az egyensúly, a harmónia száma, ha viszont megtriplázom a kapott eredményt, 666-ot, ami épp ellenkezőleg, a sátáné. A béke nemcsak kegyelmi állapot, olyan, akár egy libikóka – gondoltam, amikor a mérleg egyik serpenyőjében a háború és a békétlenség, a másikban a tűzszünet, a fegyverkezés hiányának súlya egyenlíti ki egymást grammra pontosan. Aztán a libikóka alakján méláztam, s bár kissé suta hasonlatnak éreztem, kénytelen-kelletlen megállapítottam róla, végtére is olyan, mint a földre döntött kereszt.