Reggelente fehér ballonkabátjában haladt el a házunk előtt, iskolába menet. Ápolt külsejével, könnyed, a falubeliekétől nagyon elütő mozgásával feltűnő jelenség volt. Jó reggelt, tanító néni, kezét csókolom, hangzott innen-onnan. Magas sarkú cipőjének kopogása már messziről hallatszott. Furcsa hangok voltak ezek a falu kakaskukorékolással, disznóröfögéssel terhelt csöndjében. Gizike néni tanított meg a betűvetésre. Már az elején majdnem vitába keveredtem vele, mert az olvasókönyvben látható lóra azt mondtam, katonaló, ugyanis katonaló volt, a hátán nyereggel. Katonaló nincs, mondta Gizike néni, én nem így gondoltam, de nem mondtam, csak éreztem, hogy nincs igaza, hiszen a határőrök ilyen lovakon járták az országhatárt. Egy hirtelenszőke katona egyszer fel is tett az egyik ló hátára, amikor a Mókus őrs meglátogatta a laktanyát. Majdnem minden katonát ismertem, bejártak a faluba udvarolni, meg a kocsmába. Mi meg filmet nézni, hozzájuk. Alulról nézve nem gondolná az ember, hogy ilyen magas állat a ló. Gizike nénivel vitatkozni nagy merészség lett volna, én pedig nem voltam merész gyerek, csak tudtam, hogy igenis van katonaló. De Gizike nénit valahogy jobban szerettem, mint az igazamat, kedves szavakkal balzsamozta be sebeimet. Ő tanította már édesanyámat is. Ezen nagyon csodálkoztam, azt hittem, hogy sokkal fiatalabb, mint a fiatalasszony kora óta feketében járó, napcserzette arcú parasztasszony, az anyám. Nagyanyámmal volt nagyjából egyidős ez a fehér bőrű, törékeny nő, aki a városba járt, mint a fiatal lányok, frizurát csináltatni. Néhány nap múlva aztán a lányok és fiatalasszonyok mind ilyen frizurát viseltek. Nagyon régen, még jóval születésem előtt került a faluba testvérével, Dezsőkével. Nemzedékek sorát tanította, ebben élte ki magát, ez pótolt szerelmet, családot, mindent, de hiszen ez nem pótlék volt, ez volt a minden, az ő mindene. Így volt kerek a világ, és ebben a világban minden benne volt, csak más szemével nézve tűnt szegényesnek, hiányosnak. Szerette a gyerekeket, értett a nyelvükön, sőt, csak az ő nyelvükön értett igazán, meg az angyalokén. De nemcsak a gyerekek szerették, a felnőttek is. Ez éltette, közben megfeledkezett a fiatalságáról. Beleette magát az Isten háta mögötti falu életébe, mint rozsdás szög a deszkába. Nélküle elképzelhetetlen lett volna a falu, a falu nélkül pedig az ő élete. Ha máshova helyezik, biztosan belebetegedett volna. Férfi nem tévedt az életébe, itt, az Isten háta mögött penészedett meg, de ő boldognak látszott, és talán az is volt, örült, hogy megtanultunk írni-olvasni, bennünk élt, abban a pislákoló lángocskában, amit ő gyújtott a fejünkben.
Dezsőke vezette a háztartást, állítólag jobban főzött, mint akármelyik asszony a faluban, ez pedig nagy szó. Ő a főzésben meg a kertészkedésben élte ki magát. Úgy tűnik, ez az élet volt rászabva, és ő jól érezte magát ebben a mások által kényszerzubbonynak látszó sorsban. Az útelágazás hónaljában volt a szolgálati lakás, amiben laktak. L alakú épület, előtte kis kert, amit Dezsőke szorgalmasan művelt. Salátáinak nem volt párja a környéken, büszke is volt rájuk. Dezsőkének púpja volt, diszkrét dudor a hátán, talán ha jól kihúzza magát, el is tűnt volna. De Dezsőke a púpjával együtt volt Dezsőke. Fakókék köpenyben hajladozott naphosszat a kertjében. Van egy kecskebékám, újságolta nekem nevetve, és a béka, mintha csak igazolni akarná őt, brekegni kezdett. A grádicson aluszékony szürke macska posztolt, nem mondanám, hogy őrizte, inkább csak jelezte a bejárati ajtót, amelynek akkor léptem át a küszöbét, amikor könyvekért mentem hozzájuk. Több könyvük volt, mint a könyvtárban, izgalmas krimik, rémtörténetek, ezeket Gizike néni tudta nélkül nyomta kezembe Dezsőke, különben fejmosást kapott volna érte, hogy megfertőz egy ártatlan lelket. Elképzeltem, hogy Gizike néni innét száll fel egyenesen az égbe, ha már elfogynak a betűk és a számok, miközben a falu népe integet neki. Fehér ballonkabátjából felhő lesz, kis fehér bárányfelhő az égen.
A kapu és a ház között kavicsos út vezetett, amit balról élősövény keretezett. A barackfa tavasszal olyan szép volt, mint egy elsőáldozó kislány. A templomba csak Gizike néni járt, de öccse se volt istentelen, lehet, hogy a púpja miatt nem ment. Boltba viszont igen, bevásárolni. Oda meg Gizike néni nem. Furcsán is vette volna ki magát. Dani bácsi, a boltos zavarában lenyelte volna a tintaceruzáját.
Mire véget ért a tanítás, Dezsőke elkészült az ebéddel. Gizike nénihez órát lehetett volna igazítani, a sánta harangozó hozzá is igazította, ezért fordulhatott elő, hogy amikor Gizike néni elesett az iskolában, és a szokásosnál később ment haza, a déli harangszó délután szólalt meg. Nem dőlt össze a világ, csak egy kicsit összezavarodott hirtelen.
Az ebéd mindig elkészült időben, amikor Gizike néni hazaért, máris asztalhoz ülhetett, ott párolgott előtte a finom ebéd. Egyszer történt csak másképp, amikor Gizike néni hazatérvén Dezsőkét a konyha kövén fetrengve találta. Megrémült nagyon, segítségért szaladt jajgatva a szomszédba. Dezsőkének vakbélgyulladása volt, elvitte a mentő. Mi lesz most már énvelem, kérdezte anyámtól kezét tördelve Gizike néni. Anyám főzött neki, amíg Dezsőke föl nem épült. Fölépült, de néhány év múlva meghalt. Akkor már sem én, sem ők nem laktak a faluban. A szolgálati lakásba mások költöztek, Dezsőke barackfájából elhanyagolt vénkisasszony lett, a kertet felverte a gaz. Ha bárányfelhőt látok az égen, eszembe jut Gizike néni, és persze Dezsőke is a púpjával együtt.
