A csend előtt volt a némaság,
most csak erdő zúg és lomb lobog:
finom árnyjáték, nó-színház.
Lábnyomom nézi egy por-szem,
elrobog egy motor
és a földút szelleme fellebeg,
majd letelepszik újra,
a hatalmas sárkány út-testére.
Ami közelről figyel,
maga tájjá válik.
Gnózis-arcú az elképedt láthatár,
hol szívós idegen,
hol visszagyengül
egy völgy imádságos ölébe.
„Meglátszik a lélegzet”
– tartják, pedig
kicsi párakoboldok csapnak ki
szánkból,
a mellkasunkban pedig ordító
táltosok dobolnak
egyre gyorsulóban,
ha hegytetőre hágunk.
A vándorút, amin járunk
lombkoronát rajzol,
letérni róla lehetetlen,
hiszen első ösvény,
most nyílik.
Bolyongásunkat
áldott zöld
végtelen szegélyezi,
és történéseinkből kihajt
az újabb isten.