Pilinszky-telefon
(az egykori beszélgetés emlékére)
Magas, kissé fátyolos hang.
Nem tudok a hangjával mit,
igen, nem tudok a hangjával
mit kezdeni.
Majdnem-gyerek vagyok még.
Valahogy minden annyira más,
ha hallom ezt a hangot, minden
annyira más.
Remegek előtte is, utána is.
A hangja a telefonban valami
másik világ üzenete, ígérete
valaminek.
Hallom a hangját, kissé fátyolos,
Pilinszky beszél, ahogy akkor,
egyre erősebb a hangja, s én csak
megköszönöm.
Beszélgetéseim Pilinszky Jánossal
(emlékvers)
Akkoriban még rendkívül bizonytalan.
Most sem sokkal biztosabb, húszévesen
viszont még nagyon, persze, mostanság
már nem merném csak úgy, de akkor
még mertem, igen, fiatalon még igen.
Telefonszámot kaptam, nagynénémtől.
Jól ismerte Pilinszkyt, véletlenek játéka
az egész, 1980-ban járunk, hívhatom őt,
aki nekem majdnem-az-isten, ő az, aki
nem-földi-lény a szinte-még-kamasznak.
Tárcsázás, remegő kéz, izzad a tenyér is.
Pilinszky szól hozzám, hallom a hangját
ma is. Ő van zavarban, tartózkodó, mint
aki örökké tiszta a tisztátalanok között,
mint aki a magasba tartja mindazt, ami
fontos, remegve, hogy elbukhat egyszer.
A verseimről beszélek, neki, aki maga
az Isten. És tudom, valóban az Istennel
beszélgetek, szavaim a magasba szállnak,
örökké magasabbra, miközben húszéves
és izzadt tenyerem telefonkagylóra tapad.
